Így jött

1958. május 7-én a kecskeméti Városi mozi nézőterén nem éreztem semmit. Semmi különöset. Úgy ítéltem: afféle „átlagmozit” láttam. Az volt a címe: A harangok Rómába mentek. Bizonyos Jancsó Miklós első játékfilmjének története 1945 tavaszán egy dunántúli kisvárosban játszódott, ahol egy derék tanár nem akarta vágóhídra, a frontra engedni tanítványait, akik aztán átszöktek a szovjet csapatokhoz, s velük együtt tértek vissza. A színészlista igencsak kiváló: Gábor Miklóssal, Pécsi Sándorral, Ladányi Ferenccel, Madaras Józseffel nehezen lehetett közepes filmet csinálni. Ám a debütánsnak sikerült.

Abban az évben a fontos mű Makk Károlyé volt (Ház a sziklák alatt), Fábri Zoltáné (Édes Anna), Herskó Jánosé (Vasvirág). Ez a „harangos” legfeljebb azért, mert az egyik világhírűvé vált magyar rendező bemutatkozásául szolgált, még ha közepes filmmel is. Oroszlánkörmöket diszkrétebben aligha rejtett el addig bárki a magyar mozgóképiparban. (Igaz: számosaknak nem is volt mit rejtegetni.)

A második film, az Oldás és kötés (1963) cantata profanája sem lép túl a kötelező kűrökön: birkózik egyet a rendező a népi értelmiség megoldhatatlan (kissé sablonos, de létező, rossz közérzetet teremtő) ideologikus gondjával: hogyan lehet hűnek maradni, ha az ember elment, kilépett korábbi keretei közül. Ha váltott, paraszti sarjból operáló orvos lett, élet és halál néha szégyenkező ura a maga szakmájában. A „fényes szellők” generációjának kételyei itt bukkannak fel először. A beszélő nevű Járom Ambrus doktor vészhelyzetben ugyanúgy tér haza apjához, a gyökerekhez, a vidékies létbe, mint Sarkadi Imre ölővé lett sebésze, dr. Sebők Zoltán Az elveszett paradicsom című drámában (1961). S e párhuzammal annyit akarok csupán érzékeltetni: az elkóborlott Anteusok témája a levegőben volt, konfekcionálható állapotban, inkább a támogatott, mint a tűrt kategóriában.

Ugyancsak aktuális darabnak hihetnénk az Így jöttem (1964) című következő filmet, amely ismét a világháború végén játszódik (ne csodálkozzunk: az ekkor élő generációnak ez a legnagyobb, leginkább átléphetetlen kollektív élménye). Egy siheder orosz katona és egy magyar surbankó legényke összezárva őrzi a marhákat. A fogoly és őre lassan elfogadja egymást, társak lesznek, a változó szerepjátékból mindketten nagyon sokat tanulnak. És amikor Kolja egy korábbi sebesülésében elpusztul, Jóska az ő zubbonyában igyekszik vissza a civil életbe. Néhány volt hadifogoly azonban megismeri, s mert afféle kollaboránsnak gondolják, hát alaposan elagyabugyálják. A film mégsem a szovjet–magyar barátság apológiája vagy (pláne!) kritikája, csak a minden jelző nélküli barátságról, egymásra utaltságról, szolidaritásról szól. Meg a fiatalságról.

Ezek a filmek vezetik be a jancsói életmű nagy korszakát.

A Szegénylegényekben kezd kategorikussá válni az a formanyelv, amelyet aztán évtizedekig az ő sajátjának fog tartani a világ. A filmnek s jó néhány következőnek is jellegzetes helyszíne a „tengersík vidék”, a szabadságot sugalló alföldi táj, ahol a lélek „börtönéből szabadult sasnak” érezhette magát. A XIX. századi pusztaélmény most új tartalmakhoz szolgáltat teret. Benne a sánc: hungarikum. A „Dánia börtön” magyar variánsa. Fekete köpenyesek és fehér gatyások töltik meg, a hatalom emberei és rabjai. Akasztgatók és akasztanivalók. Foglárok és szegénylegények, Ráday gróf zsandárai és Rózsa Sándor obsitosai.

Az áltörténelmi história pedig nem, nemcsak az előző századról szól, hanem a hét évvel azelőtti eseményeket követő megtorlásról, az árulásról és a bűnhődésről. Bátorságból is vizsgázott, aki meg merte érteni a parabolát.

A következő Jancsó-filmeknek jó néhány tipikus jegye itt formálódott ki: a hosszú beállítások, amelyek során ráragad a kamera a szereplőre, szinte valamiféle szemtanúérzést sugallva, keltve. A nagy terekben eltörpülő alakok, a vakító fehér fal előtt mozgó fekete figurák, a dialógusokat helyettesítő vezényszavak, a kommunikáció helyett a parancsuralom felszólító módja, az emberszámba nem vettek megalázása és testi-lelki kínzása. Egészében a bizonytalanság légköre és lélektana („Menjen!”, „Álljon meg!”, „Ide!”). Ha azt parancsolják: indulj, nagy esélye van annak, hogy hátba lőnek. S ha nem indulnál, akkor is. A puszta mint a szabadság metaforája átfordul. Az üres síkon nincs menedékhely. Ki vagy szolgáltatva a fegyvereseknek. Csak az űri szél fütyül.

Abban az időszakban, amikor a kortárs európai filmművészet éppenséggel az emberek lelki folyamatai felé fordul, amikor Bergman, Fellini, Antonioni, Alain Resnais kiváltképp azt ambicionálja, hogy mozgóképen fel tudja mutatni a gondolattársítások folyamatait, az emlékezés mechanizmusait (lásd: a Szerelmem, Hirosimában a görcsölő kéz bevillanó montázsa), a gondolat és érzés születését, a kognitív gondolkodás eredményeit, Jancsó a filmjeiben másra figyel. Nem a pszichológiai mélyfúrások érdeklik, nem a lélek tereptana vagy árnyalatai, hanem a szerepek, a csoportok és szociális struktúrák ereje. Sokkal inkább ezeket vizsgálja, használja, mint a személyiségek felépülését. Tipikus hőse a szűkszavú zsandár, a haptákban álló katona, a kifürkészhetetlen rendőr, a fenyegetően köröző csendőr. A mundér bábui. Parancsnokok és parancsteljesítők. És jellegzetesek a fenyegetően jelenlévő fegyverek. Mind a hatalom instrumentumai. Ellenpontnak, kínálkozó áldozatnak meg ott az üldözött, a kiszolgáltatott, akinek ugyancsak nincs bonyolult lelkialkata, az ő szerepe a zsákmányállaté. Aki a konchoz kell.

Látszólagos szenvtelenséggel ábrázoltatik az átláthatatlannak mutatott világ, ám végül a vastörvények érvényesülnek: pisztoly dörren, szél fütyül, kampó csikorog. Csak hittük, hogy a sors közömbös.

A nagy terek meg ahhoz kellenek, hogy legyen mibe befalazni az áldozatokat: egy sánc kamráiba, egy zárt katonai sorfal mögé, szilaj lovasok fenyegető gyűrűjébe, táncosok láncába, elrejteni rituális közös éneklések mögé, jelszavak paravánjai alá.

Ugyanakkor Jancsó elesett hősei sem siránkoznak, történetük sokkal inkább az összeszorított szájakról és összeszorított fogakról szól.

Persze: egy-két fától nem ismerszik meg az erdő. Jancsó harminc játékfilmet rendezett, a címük felsorolása is lelógna az oldalról. Tartozunk még neki néhány monográfiával, az életmű szakaszainak feltérképezésével. Nagy és ideális konstrukciókat felépíteni az életmű köré persze kockázatos. Mert Jancsó Arany Jánostól alighanem azt a megjegyzést idézné a fejünkre: gondolta a fene!

Mert szuverén, szabadságos hitű ember volt. És öntörvényű művész.

Bölcs István