Időről időre
Kevés olyan filmes akad, akinek minden szereplője ennyire szerethető: Richard Curtisnek, tudjuk régóta (Négy esküvő, egy temetés, hogy csak egy, mellőzhetetlen példát mondjunk) megvan az a képessége, hogy csetlő-botló hősei iránt nem múló rokonszenvet ébresszen, meg az is, hogy amikor már giccsközelbe fordulna a történet, finom (ön)iróniával elzavarja onnan.
Ráadásul valami különös angol báj is belengi ezeket a Curtis-filmeket, egy biztos anyagi és erkölcsi alapokon nyugvó jóléti társadalom diszkrét bája, ahol az ember nemcsak azt engedheti meg magának, hogy ötvenéves kora után inkább csak sétáljon a tengerparton, meg pingpongozzon a fiával, hanem azt is, hogy ha akarja, írjon drámát, ha akarja, olvassa mások drámáit, ha akarja, bénázzon kedvére, s ha akarja (ha nem), ő legyen a legbutább férfi a Földön: mindenkinek megadatik a nem cselekvés szabadsága, vagy épp a cselekvésé, mindenkinek megadatik az útkeresés és a tévútkeresés lehetősége, senki előtt nem záródnak be a kapuk végleg, hiszen mindig ott áll az egyénieskedő egyén mögött, óvólag a család, a falu, a város, a társadalom. Ezt az idillt aztán tompítja-színezi sok apró-cseprő tragédia, amelyeken azonban mégis túlvergődnek valahogy a Curtis-filmek hősei.
Aztán (a fentieken kívül) nagyon ért még Richard Curtis a szereplőválasztáshoz (minden alakja telitalálat, minden alakja egyéniség) és a dialógusíráshoz. (Nem véletlenül forgatókönyvírás az eredeti szakmája: úgy hírlik, mostantól ismét csak abban lesz érdekelt.) Párbeszédei, miközben folyamatos támadást jelentenek a rekeszizmok ellen, éppen ezt a filmes bájt szolgálják: ebből aztán az következik, hogy a curtisi film igazi ereje nem a történetben, hanem az egyes jelenetekben van. Most is szinte mindegy, hogy a főhős, mint apai felmenői, képes utazni az időben, vagy nem, az igazán érdekes az, hogyan zajlik egy szülői látogatás, egy színházi premier, egy búcsú a haldokló apától.
Nádas Sándor
