Ida
Régi, csúf idők! Bő fél évszázada történt, hogy a fogadalomtétel előtt álló lengyel apácajelöltet, Idát elküldte a kolostor főnökasszonya egyetlen, addig sosem látott rokonához, hogy a novícia tisztábban mérhesse fel életének körülményeit. A látogatás nyomán a kegyes életre elszánt lány meg is lepődik, amikor megismerkedik túlélő „hozzátartozójával”, anyai nagynénjével, akitől megtudja árvaságának magyarázatát: zsidó voltát.
Elindulnak aztán ketten a tudomásul nem vett múlt, a kiirtottak nyomába. Csakhogy a hajdani vidéki házban már mások laknak, a faluban senki sem akar emlékezni a családra. Eltűnt minden nyoma annak, hogy éltek. A Lebensteinek a történelemkönyv egyik oldalán még ott voltak, a következőn meg már nem. Jobb lapozni, mint emlékezni, mondják a falusiak. Így vesztek oda egész famíliák. Sírjuk sincs, sorsuk sem, emlékeik cafatokban, füstben, koromban, agyagban, a megmenekültek, a régi házba beletelepedett lengyelek tagadásában. „Kicsoda? Nem is hallottunk róluk!”
A szélsőséges sorsú nagynéni maga is tragikus túlélő. Harcolt a fegyveres ellenállásban, volt népbírósági ügyész, halálos ítéletek csiholója („a véres Wanda”), vodkába, félszerelmekbe menekülő, magányos és függő, akit minden nyitott ablak mélysége vonz. Ő lenne a rokoni támasz, Ida világi ellenpontja, aki maga is tántorog?
A fekete-fehér, szikár képek nem hagynak elérzékenyülni. Ahol nincs szükség csinnadrattára, vizenyős szemek romantikus meregetésére, ott megteszi a legszűkebb szavú közlés is: hiányoznak, akiket elpusztítottak és letagadtak. És aki túlélte, az sem ugyanaz már.
Katartikus érzelmeket keltő csöndes film a második világháború utáni lepusztult Lengyelországról. A hajdani neorealizmus cifraságokat nélkülöző dramaturgiájára és képi hagyományaira emlékeztet.
(Rendezte: Pawel Pawlikowski.)
Bölcs István
