Hűbérpolitika

- Beszélgetéssorozatuk túllép a színház megszokott eszközrendszerének keretein. Miért?

– Egy pártoló tagjainknak szervezett disputa után jutott eszünkbe, hogy lehetne folytatni és tágítani a kereteket. A beszélgetést vezető Veiszer Alinda is jobban ráér mostanában.

– Fanyarul fogalmaz. A műsorvezetőt ellehetetlenítették az MTV-nél. Abban is érzek némi szarkazmust, hogy a pódiumtalálkozók témája a kultúrpolitika. Eközben egy kormánylap listázza a „kormányellenes kampányszínházakat”. Az írás önöket is említi. Meddig van helye az iróniának?

– Bármeddig. Gondoljunk csak bele: pénz nélkül nincs kampány, de a cikkben említett színházakat nem az ellenzék finanszírozza. Az írás burkoltan mégis ezt a rágalmat fogalmazza meg. Másfelől akár önfeljelentésként is olvasható a cikk. Szerzője nem vitatja: amit a felsorolt előadások kritika tárgyává tesznek, az kritizálható. Az egész ironikus. Beteg helyzetet tükröz.

– Mutatja a félelmet a progresszív színháztól is?

– Nem félnek tőlünk. A politikusok nem is ismerik igazán a listázott színházakat. A listázást amúgy a hűbéri társadalomból örökölt igazodási reflexek magyarázhatják, hiszen a honi feudalizmushoz képest az egyéb történelmi korszakok jóval rövidebb ideig tartottak. Persze kampánycikkről beszélünk: pszichikai megerősítés ez a saját tábor híveinek. És üzenet: választás lesz, zárjunk össze, ne járjunk oda, ahol megzavarhatják gondolkodásunkat. A cikk amúgy pozitív példaként említi a Katona előadásait.

– Mondta egyszer, hogy saját színháza a politikusok helyett is megpróbál rákérdezni a jövőképünket érintő problémákra.

– Politikusaink a saját pecsenyéjüket sütögetik. Hizlalják a pénztárcájukat. Szimptomatikus, hogy a Simon-ügy kapcsán az ellenzék nem hozza szóba a másik oldal nyilvánvaló visszásságait. Lehet, csak tehetségtelenek, de megeshet az is, hogy létezik egy megegyezés, ki miről mennyit beszélhet. Ellenzékből mindenki tabula rasát ígér, aztán hatalmi helyzetben lecsillapodik.

– Előadásaik után a Katona nézői is reflektív állapotba kerülnek. Közönségtalálkozókon parázs beszélgetések folynak. Ám aztán hazamennek, elcsendesülnek.

– A gondolkodók mellett manapság sok a hívő. Mások úgy érezhetik, a szerepcserék úgysem hoznak változást. A rendszerváltást sem a nép vívta ki. Gorbacsov megengedte, és néhány izgékony ember rábukott a lehetőségre. A korábbi időszakot inkább az elégedettség jellemezte, kis fusival, Ladával, víkendházzal. A nyolcvanas évek 56-os ellenzéki ünneplésein tizenöt-húsz embert láttam vonulgatni. De a kommunistázás is röhej. Én egy igazit ismertem. Amikor úttörőőrsünk felvette Pataki István nevét, eljött közénk egy ember, és az ő szemében láttam olyan furcsa kis lángokat, amelyekről gyerekként azt gondoltam: na, ilyen az igazi kommunista. A többiek valószínűleg csak odadörgölődztek a hatalomhoz, csipkedtek a koncból. Amúgy ment a húzd meg, ereszd meg. Volt persze néhány közgazdász, aki átlátta: kölcsönökből él az ország, és ebből baj lesz, de intésük a néphez ugyanúgy nem jutott el, ahogy ma sem. A mai generáció a tegnapiak gyerekeiből, unokáiból áll.

– Szakmaszerte közismert: Vidnyánszky Attila, a Nemzeti direktora, a jobboldali Magyar Teátrumi Társaság elnöke mellett másod-, harmadvonalbeli színháziak adnak tanácsokat a hatalomnak. Például egy, az ötvenes éveihez közeledő, autodidakta vidéki színházmenedzser. Vagy főiskolai elitosztály gyengébb képességű hallgatója, aki államtitkári rangra jutott. Meg a bűvészből lett színi direktor. Akár a Major Tamás fémjelezte korszakkal összevetve: visszalépés az evolúcióban.

– Tágítja a gondolkodást, ha tudjuk: a bűvészt például Jordán Tamás segítette jó szándékkal a pályára. Másod-, harmadvonal is csinálhat jó színházat. Csakhogy a Magyar Teátrumi Társaságnak még a szakmai lapja is valamiféle idealizált, tizenkilencedik századi eszményképre hajaz. Hallom, olvasom – nincs kapacitásom ilyen produkciókat látogatni –, hogy ennek leple alatt színházaik többségében valójában tét nélküli szórakoztatóipari centrumokat működtetnek, amit a bevétel természetesen visszaigazol. És ez ma jelentős fenntartói követelmény – színháztípustól függetlenül.

– Az előző évtizedek meghatározó színházvezetőit a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatója nem intellektusuk miatt kritizálta, hanem teátrumi maffiaként jellemezte őket.

– Az általa sokat emlegetett Zsámbéki Gábor például sosem irányította a szakmát. A Katona József Színház érdekeiért küzdött a támogatást állandóan szűkítő balliberális kormányzattal is. De az ellen is tiltakozott, hogy bezárják a József Attila Színházat, és a felszabaduló pénzből támogassák a Katonát. Persze Vidnyánszky helyzete is sokrétű: szakmailag nézve jogos, hogy új társulatot, színházi formát keresve levette a régi repertoárt a Nemzetiből. Ugyanakkor a „maffia” kapcsán nekem inkább mai történések ugranak be. A színművészeti egyetem tanáraként az gyötör: hallgatóimnak diplomázva nincs hová menniük. A Vidnyánszky befolyása alatt álló – amúgy a „maffiafőnök” Babarczy László által összehozott – Kaposvári Egyetem Színházi Tanszékének hallgatóit viszont már akkor szerződés várja, amikor még fel sem vették őket.

– Vidnyánszky viszont hívta rendezni Ascher Tamást, Zsámbéki Gábort is. Furcsa, vagy rendben van?

– Sem Ascher, sem Zsámbéki nem vállalta a felkérést. Fontos megjegyezni: az előző korszakokban sem. Részben azért, mert a Nemzeti direktori pozíciója inkább politikai poszt, mint szakmai. Nem ível át kurzusokon. Alföldi Róbert elismerést érdemel, hogy a speciális helyzetben is érdekes színházat csinált, bár politikai okokból az ő szerepe és hatása is el lett túlozva.

– A Katona sorsa nem aggasztja? Mi lesz, ha megkívánja színházát egy mélymagyar bűvész vagy műlovarnő?

– Majd akkor kiderül. Egyelőre nem érzem a veszélyét. Okom van hinni, hogy a szakmai teljesítmény megvédi a Katonát.

– Nem veszíti értelmét a progresszív színház, amikor társadalmi szinten minden elmaszatolódik?

– Jók a nézői visszajelzések, és a színésznek ez fontos. Mi tesszük, amihez értünk. Mindenkinek hasonlóképpen kellene cselekednie. Amíg másként van, addig marad a maszatosság. A homály.