Homo publicus
Televíziós újságírónak lenni jó dolog. Egy kamerával a hátad mögött (előtted) szinte bárhova be tudsz jutni: Nobel-díjashoz és miniszterelnökhöz, nemzetközi sztárhoz és világnagysághoz. Nevesítve: Olof Palméhoz és Kurt Waldheimhoz, Richard Nixonhoz és Ingmar Bergmanhoz, az agysebész Olivecrona professzorhoz és a CNN-alapító Ted Turnerhez, a tudományos-fantasztikus irodalom pápájához, Isaac Asimovhoz és a fantasztikusan tudományos politikacsináló Teller Edéhez. Sorolhatnánk, hosszú a lista.
„Az üzenet maga az eszköz” lenne csupán? A távolbalátás bűbájos technikája? Az egyidejű többhelyszínűség varázsa? (Budapesten nézem, hogy mi történik Hongkongban. Vagy fordítva.)
A szerző szerényen azt írja: „ajándékba kapott szakma ez”. Emlékiratai az ajándékról meggyőznek. Az sem baj persze, ha a lehetőséget felkészülve tudjuk fogadni: két-három nyelv nem árt. Jó, ha következetesen elemezzük saját produkcióinkat, és egy életen át tanulni is tudunk belőle. Jó, ha bírjuk a gyűrődést, ha utazni kell vagy ha tanulni, tanulni, tanulni. Vizsgázni meg egy ország előtt.
A „homo publicus” speciális fajta. Közérdekből kíváncsi (meg persze a sajátjából is). Amikor be van kapcsolva, amikor működik, egy kicsit mindig több, mint önmaga, mint egyetlen ember, mert az ezerfejű cézárral kell farkasszemet néznie minden pillanatban, és szeme nem rebbenhet, mert ha igen, oda a hitel, ami az egyik legfontosabb kincse annak, aki „közvéleményt csinál”.
A recenzens úgy gondolja, hogy annak idején, amikor ez a könyv és az életünk játszódott, főleg külpolitikai újságírónak volt jó lenni. Mert aki ebben a témában „utazott”, az utazott, és szerencsés esetben nemcsak az NDK-ba. Hanem Stockholmba, Costa Ricába, a Szilícium-völgybe és New Orleansba, Montrealba és San Franciscóba, tanult a Stanford Universityn, nézett naplementét Honoluluban, szakmázott Walter Cronkite-tal. Van mit megírnia Wisingernek.
(Wisinger István: A fel nem robbant csecsemő. Emlékek és képek a XX. századból. Noran Libro Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
