Hogy gondozd az olvasódat?

Szép, mondhatni polgári időjárás a Vörösmarty téren, jön-megy a nap, elül és feltámad a szél, a fák valami sárga sziromtörmeléket szórnak a pavilonok előtti asztalokra kitett könyvekre. Mellettük írók ülnek és aláírnak.

És jönnek, sétálnak, kóricálnak, kóvályognak, egymásba botlanak, maguk után gyereket húznak, könyveket szimatolnak az olvasók. Egy lány a szobor talapzatán ül, és hajzuhataggal függönyözi el, amit olvas. Mögötte egy kutya ássa ki a gyepet, rongyos öregasszony a gazdája, a szatyrán I love Hungary felirat, ő maga a fűre hanyatlik. Egy pihenő olvasó.

Így, kisbetűvel. Mert az Olvasó – mint a könyvfogyasztás átlagolt középértéke, a magyar művelődés kelyhe, amelybe folyton csak dől az irodalom nektárja – már régóta nem létezik. Tán régen is csak a kiadók hittek a létében. Hiába folyik össze a szemem előtt masszává a tömeg, Kamarás István olvasáskutató szerint itt csupa egymással alig összeérő szubkultúra mászkál. Mindenki a maga szerzőit és műfajait olvassa, a másét esetleg nem is ismeri. Néha egy Harry Potter- vagy a Trónok harca-sorozat hidat ver közéjük, a krimiről nem is szólva, ahol a skandinávok fölényét most épp a spanyolok kezdik ki, de ahol érték-, főleg politikai értékválasztás forog kockán, nincs híd, csak zavaros vizek vannak. Persze – így fordítom le magamnak Kolosi Tamás szociológus, a Líra Könyv Zrt. vezetőjének szavait – azért minden torzsalkodó magyar feje fölött ott feszül a közmegegyezés szivárványa Paulo Coelho személyében, akiből eddig és összesen majdnem egymilliót adott el a kiadó. Egymilliót, szubkulturált hazámfiai! Tegyük hozzá, misztikus és nem kevésbé irtózatos giccsáradatról van szó. Coelho azonban portugál szirupot árul, így hát könnyű neki a magyar föld.

A kisbetűs olvasó azonban valóban fantasztikus. Délben Grecsó Krisztián előtt hosszú sor kígyózik, főleg fiatalok. Lányok feltétlenül párban jönnek, és egymást fotózzák az íróval, akit tegeznek is. Egy férfi Szegedről van itt, a másik Pápáról, a harmadik Salgótarjánból, de már mind találkoztak Grecsóval olvasótalálkozókon. Az író ugyanis állandóan úton van, egy kiadó szerint minden olvasóját személyesen ismeri. Ami nem vicc, tekintve, hogy Kolosi szerint a harmincezres listába tartozik: annyi példányt ad el, mint Spiró, Závada vagy Rakovszky Zsuzsa. Krasznahorkai László az ötezresek klubjában van. Végel László vajdasági író Neoplanta című, szerintem kiváló regényének az eladási adatát nem írom le, mert szégyellem. Esterházy a válság előtt a maga hetvenezres példányszámával alulról közelítette Coelhót, azazhogy ennyire azért ne túlozzunk. Egyszer ha láthatta távolról az ízlés mesterét. Egyébként Esterházy is szokott néha kisbusszal turnézni Parti Nagy Lajossal, Závada Pállal és Spiró Györggyel, a felolvasások alatt pedig Dés László improvizál. Vámos Miklós a saját estjein gitározik. Az jut eszembe, ez épp a zenekarok esete a lemezkiadással, illetve a halálával. Ma minden hiphop-, rock- és bluesbanda a koncertekből él. A zsugorodó piacon a magyar író is koncertezik tulajdonképpen, csak a rajongók meglátogatását, tüzük életben tartását irodalmi klubdélutánnak hívják. Grecsó talán a legügyesebb ebben. Ő levelezik is az olvasóival, aminek vannak veszélyei. Ezt hallom egy lánytól, aki elébe ül:

– Ne haragudj, hogy tegnap letámadtalak az utcán. De – mosolyog – tudnod kell, hogy soha nem szabadulsz meg tőlem.
Az írónak szeme se rebben. Neki mindegyik olvasóját gondoznia kell, hogy aztán őt is ápolhassák a hívek a Facebookon vagy személyesen. Azt mondja később, hogy a fiatalok egy darabig mindent falnak, aztán harminc körül kezdik megérteni, hogy a szépirodalomban is politikai határok között élnek. Onnantól nem mindegy, hogy kit olvasnak, és hogy Alföldi vagy Vidnyánszky színházába járnak-e. Jön a bomlás kora.

Tehát az a lány vagy nem múlt el még harminc, vagy lekéste az utolsó hajót a jobbpartra. Vagy.

Volt ez másképp valaha is? Létezett egyáltalán az a személy, akinek Bulgakov odakurjantotta A Mester és Margaritában, hogy utánam, olvasó? Vagyis: utánam, mindenki? Kamarás István azt mondja, persze léteztek a Kádár-korszakban olvasási divatok, és igaz, hogy külön idejük volt a dokumentumregényeknek, a szociográfiáknak és az életrajzoknak, de Moldova írásain, Kertész Ákos Makra című regényén, Fejes Rozsdatemetőjén és Sántha Ferenc művein túl ritkán harapott ugyanarra az értelmiségi, a munkás vagy a dolgozó parasztság. A dolgozó pártapparatcsikokról nem is szólva. A hetvenes évekig amúgy a fikció vezetett, később a Magyarország felfedezése-sorozat meg a többi, a maga módján tényfeltáró könyv és vallomás a középosztály szolid politizálását és temperált lázadását jelentette. De azért mondjuk az Illés is jobban lefedte az egész társadalom érdeklődését, mint ezek a kiadványok. Ne tévedjünk. Az emlékek csalnak. A nagybetűs Olvasó akkor is fehér holló volt.

Délután érkeznek a nagyvadak, Parti Nagy, Spiró, Závada. Amikor meglátják őket, a tömegből patakok, erek indulnak, és feltöltik a sorokat az írók előtt. Könyvek a kezekben, mint megannyi műtárgy, amely a dedikációval mint valami beszenteléssel szellemül át és egyéniesül végleg. Az, hogy épp ki jön el egy „Gyurinak szeretettel” aláírásra, esetleges, mondja Parti Nagy Lajos. Ő azt képzeli, az olvasói 20 és 40 év közötti felsőfokú végzettségűek, de persze ki tudja ezt igazából. Hogy voltak-e nálunk igazából divatok, szerinte kérdés, az viszont, hogy ma nincsenek méltóságos urak az irodalmi trendek között, biztos. A történelmi fikciónak persze mindig meg kellett küzdeni a történelmi tényregényekkel vagy a népszerű tudományos könyvekkel, de hát Závada például nagyon is állja, győzi a versenyt. Krimi meg csak legyen sok nyugodtan, ő szereti, ha jó, és azt is, hogy a magyarok is kezdik kitanulni a műfajt.

Írnak, csak írnak az írók, meleg van, és mindig akad nehéz kuncsaft, aki azt kéri a szerzőtől, hogy valami nagyon jópofát, egyben édeset költsön a harmadik oldal hófehér elejére, mert szülinapra lesz. Az író izzad, nem jut eszébe semmi, de az olvasót nem lehet a pokolba küldeni. Valami születik mégis. Van unortodox sorban álló is, aki magába a könyvbe, a sorok fölé, alá vagy éppen a sorokat keresztezve kéri a dedikációt. Egy pár közös ajánlást akar. Fiatalok, nem tudják még, hogy a válásnál majd el kell dönteniük, kié lesz az Esterházy kézjegyű és kié a Rakovszky beírású kötet. A hű író meg egy dobozban vándorol tovább egy másik lakásba, egy másik életbe, ahol talán egy Ady dedikálta versfüzet mellé kerül a polcra, ha szerencséje van.