Harmadik figyelmeztetés

Pedig az ötlet nem látszik rossznak. Hogy a tizenkilencedik századi francia komédiában igazán jártas társulat a régi dallamra egy újfajta, mai nótát énekeljen (s ha már igen, akkor az is kivihetőnek látszik, hogy Sztálinváros legyen a helyszín, és ötvenhárom az évszám) – mi, magyarok az effélét látva félszavakból is értjük egymást. Hamvai Kornél is több ízben bizonyította már, hogy ért a színház nyelvén (a magyar nyelvről nem is beszélve), és van érzéke a groteszk humorhoz is. És a szereplőket is voltaképp csak dicséret illeti, mindenki erejét megfeszítve küzd a sikerért.

Akkor meg mi a baj?

Igazság szerint nem tudom pontosan. Lehet, hogy még nem érett össze a dolog. (Tizedikén volt a bemutató, én a második előadást láttam.) Még nem mennek olajozottan a dolgok. Itt-ott hiányzik a biztos szövegtudás. Kevés a geg. Nincsen (még) ritmusa az előadásnak. De az is lehet, hogy mélyebb a baj. Hogy túl nagy a tér (Horesnyi Balázs felnagyított kultúrházában elvesznek a dolgozók, a kétemeletnyi ajtókat nehezen nyitogatják, rengeteg idő telik el, míg valaki beér vagy ki, s közben a többiek tétlenségre vannak kárhoztatva), s hogy egy ilyen (állandó poénokra hegyezendő) komédiához vékony a szöveg is. Hogy nem egy jelenet nincs igazán kitalálva. Hogy néha megáll a masinéria, és feldereng az unalom fenyegető árnya.

Tessen még dolgozni ezen egy kicsit. Húzni, vonni, alakítani, dúsítani. S míg mindez bekövetkezik, dicsérjük Léner Pétert vállalkozó kedvéért, Szakács Györgyit a frenetikus jelmezekért, Mihályi Győzőt eleganciájáért és öniróniájáért, Józsa Imrét és Besenczy Árpádot pompás duettjeikért.

Tőlünk most ennyi tellett.