Hannah Arendt

Kár, mert így különös hibrid állott elő: egy félig-meddig életrajzi film (amely ugyan elsősorban a jelenre – ti. a film jelen idejére, ti. 1961-re – koncentrál, de el-elkalandozik a múltba is, például a fiatal Arendt és Martin Heidegger hajdani románcát bemutatva), amelyben képet kapunk a hatvanas évek New York-i értelmiségének életéről éppúgy, mint a Blücher család nyitott és kedélyes, mégis veszélyes mélységeket rejtő hétköznapjairól és persze az Eichmann-per körüli jeruzsálemi és amerikai viharokról, a korabeli egyetemi állapotokról, sőt, még a The New Yorker szerkesztőségébe is bepillanthatunk.

A rendező nagy gonddal, minden apró részletre gondosan ügyelve halad jelenetről jelenetre, látjuk, ahogy a hősnő jön-megy, utazik, jegyzetel, előadást tart, vitázik és gondolkodik (nagyon hosszan és visszatérőleg gondolkodik, közben egy dohánygyár teljes készletét elszíva – de hát ilyenek voltak ezek a filozófusok a hatvanas években), egyszóval, minden erejével megfilmesít hagyományos értelemben is valamit, amit inkább talán csak kibontania, prezentálnia kellene: hogy a néző minden figyelmét a „megoldandó” problémára koncentrálhassa.

Barbara Sukowa van olyan jó színésznő, hogy elvigyen a vállán egy ilyen vállalkozást. (Elviszi ezt is egyébként, szikrázóan okos debattőr, és még abból is pompásan érzékeltet valamit, hogyan kell egy hajdan gyönyörű nőnek emelt fővel haladnia a hatvan felé!)

Kár, hogy így alakult, mert Arendt gondolatai a totalitárius hatalom és kisszerű kiszolgálóinak a viszonyáról, bizony, ennyi idő után sem vesztettek aktualitásukból. A kortársak egy része Eichmann felmentését látta ebben a motívumban, mi már tudjuk, sokkal inkább arról az erkölcsi felelősségről van szó, amely mindannyiunkat érint a diktatúrák – és a hozzájuk való viszony – megítélésekor.

Jolsvai András