Gondolati folyosókat nyitunk

2020-ban mutatták be az Éhséget, ami bátor vállalásnak tűnt, mert pont azt láttuk az utóbbi években, hogy próbáljuk a Knut Hamsunhoz hasonló szereplőket kicsit kimosni a történelemből, vagy megkerülni a velük kapcsolatos kényes kérdéseket, mert a Nobel-díjas író öregkorában szimpatizált a fasizmussal. Ehhez képest önök színre vitték egy vitatott figura művét, sőt, beemelték a darabba a szerző életének ezen aspektusát.

Mindenképpen volt abban egy állítás, hogy azt mondtuk, mi bemutatjuk az Éhséget, de abból a szempontból ez nem annyira bátor dolog, hogy ez nem egy fiókba süllyesztett írás, hanem egy játszott anyag: több előadás és egy díjnyertes film is készült belőle. A Hamsun megítélése körüli vihar is csendesebb, tehát nem az történt, mintha mondjuk megtalálták volna Hitler egy színművét, és mi most először a világon bemutatjuk. Közben volt egy aktualitása is annak, hogy életmű és életrajz viszonyáról gondolkodjunk, sok konkrét eset már akkor is a közbeszéd tárgyát képezte, ráadásul miközben próbáltunk, adódtak újabb vitahelyzetek. Ekkor kapott Handke Nobel-díjat, aztán nem sokkal később futott végig a sajtón, hogy még több Wass Albert kerül be a Nemzeti Alaptantervbe, miközben Kertész Imre csak a kerettantervbe fér. Azóta pedig láttunk többféle választ arra is, mi történhet azután, hogy valakiről kiderül, valami olyat tett, ami morálisan elfogadhatatlan. Szóval, tanuljuk társadalmilag is, hogy milyen válaszok adhatók egy ilyen helyzetre, mik a jók, mik a rosszak, mik a tanulságai annak, ahogy éppen egy ügyet kezelünk.

Az előadás Hamsun Hitler-nekrológjával kezdődik. Miért?

Bizonyos értelemben ez egy provokáció, a néző gondolkodásra ingerlése, mert nem engedi, hogy semleges nézőpontból kezdje el követni a történetet. Úgy döntöttünk, hogy nem kötjük össze a kezdő- és a végpontot, nem látjuk, milyen állomásokon keresztül jut el a történet elején szereplő fiatal fiú az időskorában megírt Hitler-nekrológig, de feltételezzük, hogy a néző keresni fogja az okokat vagy előjeleket. Felmutatjuk, tematizáljuk a problémát, de ezen belül inkább csak gondolati folyosókat nyitunk a nézőnek, ahol erre mindenki maga tud reflektálni. Ez a gesztus arra is ingerel, hogy megvizsgáljuk a saját gondolkodási sémáinkat.

Hogy jött az életébe a színház, mitől lett az a fő vágány?

Bár nem vagyok színházi gyerek, mégis nagyon nagy szerepe van ebben a családomnak, mert a szüleim gyerekkoromban sokat vittek színházba. Valószínűleg az is fontos volt, hogy mindig nagyon sokfelé érdeklődtem, és azt láttam, hogy a színház szintetizálni tud egy csomó mindent ezek közül. Szerintem nagyon könnyű a színházban megtalálni az embernek a helyét, pláne most, mert azért amikor én kamasz voltam, még nem volt ennyi lehetőség, egy sokkal zártabb helynek látszott a színház. De most azt látom, hogy azok a fiatalok, akik színjátszókörbe kerülnek, vagy színházak ifjúsági programjaiban vesznek részt, nagyon gyakran megtalálják ebben a közegben magukat, a helyüket, a társaságukat. Ez nem feltétlenül a színházcsinálás gyakorlatáról szól, egyszerűen van a közegnek valami olyan nyitottsága, játékossága, elfogadó attitűdje, amiben könnyű otthon lenni.

És hogy lett dramaturg?

Eredetileg rendezni szerettem volna, de a rendező szak mellett jelentkeztem dramaturg szakra is. Szerettem írni, ami talán az erre a szakra való jelentkezésnél a leggyakoribb motiváció, de még jobban érdekelt egy előadás egészének átfogása. Aztán nagyon jó élmény volt a dramaturg- felvételi, ám nem vettek fel, illetve többen mondták, hogy ez nekem való lehet, így következő alkalommal már csak dramaturg szakra jelentkeztem.

Amikor dramaturgnak ment, feladta a rendezői álmait?

Nem múlt el ez belőlem, mindig vannak a fejemben ötletek, inkább csak... Sokszor azt érzem, hogy csak egy nagy levegőt kéne vennem, és belevágni, megteremteni a lehetőséget, hogy egy ilyet megvalósítsak, de ezen a téren több bennem a félelem, a kudarctól és a lehetőségek szűkösségétől is. Dramaturgként több a tapasztalatom, így az önbizalmam, magabiztosságom is, talán olyan rosszakat se mondanak rólam azok, akik dolgoztak velem, és nem is adnám fel ezt egészen. Ugyan korábban volt két bemutatóm rendezőként, de ezeket kevesen látták, és én már talán nem is esem bele a fiatal pályakezdő kategóriába, akikre külön figyelnek. Tehát ez a helyzet csak akkor tud változni, ha én mozdítom. Szóval, úgy tűnik, gyáva vagyok!

Ha jól értem, sporthasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy a rendező az edző, a dramaturg meg a másodedző, aki lehet, hogy mellérendeltségi viszonyban, de azért mégiscsak az edző keze alá dolgozik. Volt olyan, hogy megfogalmazódott önben egy előadás igénye, és azt végül is a „rendezői agyból” átfordította a „dramaturgagyba”, és úgy készítették el?

Egy ilyen átfordítás praktikusan körülbelül úgy néz ki, hogy például most nagyon szeretném megrendezni A vihart, és az okoz számomra döntéshelyzetet, hogy akkor én ezt ajánlom-e mint darabot a színháznak, ahol dolgozom, vagy átadom egy rendezőnek, aki kér, hogy ajánljak neki darabot. Ha az utóbbi, akkor tisztában kell lenni azzal, hogy onnantól valaki más gondolkodása fogja vezetni a folyamatot, ő fogja megrendezni a saját elképzelése szerint, még nem is feltétlenül az én közreműködésemmel, és ezt el kell tudni fogadni. Egy rendező egy dramaturgot fel tud kérni, de én nem láttam még olyat, hogy ez fordítva működne. Viszont így egy olyan helyzet állhat elő, hogy dolgozhatok egy anyaggal, ami érdekel, és létrejöhet egy olyan közös gondolkodás, amiben „hasznomat érzem” – ezt a kifejezést Ungár Júlia használta egy interjúban, amikor a Zsótérral való közös munkáról beszélt. Sokszor többet ér ez a döntés, mert amúgy sem magadnak csinálod az előadásokat, hanem a nézőknek, és ha olyan kézbe adsz egy anyagot, akiben bízol, hogy jót csinál belőle, akkor az egy jó döntés.

És mennyire lehet ilyenkor befolyásolni a rendezőt?

Befolyásolni egyáltalán nem érdemes. Én azt szeretem, ha van egy közös cél, amit én is a magaménak érzek, mert – bár nem mindig van így – egy közös gondolkodásból alakult ki, és onnantól kezdve ezt a közös célt kell szem előtt tartani, és lehet arról vitázni, hogy ezt hogyan lehetne még jobban megközelíteni. Én azt várom el egy rendezőtől, hogy csak akkor vigye tovább egy ötletemet vagy felvetésemet, ha a magáévá tudja tenni, mert egyelőre úgy működik ez a hierarchikus rendszer, hogy neki kell azt képviselnie egy intézmény és a színészek előtt. Ugyanakkor dolgoztam már olyan előadásban, ahol a rendező ugyanígy állt a színészekhez, ami nagyon szimpatikus volt – hiszen a bőrüket, rendezői színház korszaka ide vagy oda, mégis ők viszik vásárra.

Akkor Nagy Péter Istvánnal azért is dolgoznak gyakran együtt, mert ott az egy ilyen közös munka?

Nagy Pepével, azt hiszem, ebbe a dinamikába közösen nőttünk bele, és tulajdonképpen még mindig tanuljuk. Nem független ez attól, hogy egyetemistaként a független színházi területen van egy rugalmassága annak, hogy kialakíts egy saját munkadinamikát. Amúgy is azt hiszem, hogy a mi generációnkban már általában elterjedtebb, hogy az egyfajta szimbiózist kereső munkában van egy dramaturg és egy rendező. De nem is feltétlenül csak rendezők és dramaturgok együttműködésére gondolok itt. Az intézményi struktúra viszont jóval aszimmetrikusabb helyzetbe helyezi egy alkotócsapat tagjait a maga nehezebben mozdítható berögződései miatt, és ez újradefiniáltathatja a működésüket. Az is előfordulhat, hogy egyszerűen megkapjátok egymást a rendezővel, akinek van valamilyen elképzelése a dramaturgokról, vagy arról, hogy milyen munkát szeretne rád bízni. De közben minden dramaturg kicsit máshogy dolgozik, és azt én is alakíthatom, hogy hogyan definiálom a saját munkámat. Mindenesetre – bár én azt szeretem igazán – nem kézenfekvő, hogy egy dramaturgnak egy rendezővel közösen kell gondolkodnia. Simán létezik olyan is, hogy egy rendező egyedül vagy a tervezőkkel közösen gondolkodik, és ilyenkor a dramaturg véleményezőként lép be ebbe.

Dramaturgként a színészek felé is vannak feladatai, vagy azokat a rendezőre hagyja?

Én azt tanultam és aszerint is működöm, hogy hagyni kell, hogy a színésszel a rendező kommunikáljon. Azért is, hogy ne legyen zavar abból, hogy esetleg kétféle dolgot hall. Tehát én mindent a rendezőnek mondok, a rendező pedig továbbgondolja és megszűri azt, hogy ebből ő mit és hogyan szeretne átadni a színésznek. Lehet persze beszélgetni a színészekkel a készülő előadásról, megfejtésre, megoldásra váró helyzetekről, sőt, az is lehet, hogy felém jeleznek valamit, amire a rendező felé nem találják az alkalmat, és akkor tudok abban segíteni, hogy hatékonyabban működjön közöttük a kommunikáció, vagy tudok segíteni olyan dolgokkal – mondjuk hangsúlyozással vagy szövegértelmezéssel –, amelyek az ő egymással való munkájukat tehermentesítik. Nagyon szeretek a színészekkel beszélgetni, de ha valami olyat kérdeznek, meg szoktam nekik mondani, hogy ezt ne tőlem kérdezzék.

Vannak még konkrét szabályok, amiket mindig tartani kell?

A rendezőkkel való kommunikációban élesen ketté kell választani azt az „amúgy a saját rendszerén belül jó, de én nem így csinálnám” típusú dolgot, ami mindig ízlés kérdése, attól, ami „semmiképpen nem maradhat így”. Előbbinél, ha olyan a helyzet, szívesen fölvetem, mondjuk egyszer, hogy „figyelj, van egy ilyen ötletem, szerintem ez rendezői szempontból még izgalmasabb tudna így lenni, gondolj bele”, ahogy egy színész is jön ajánlattal egy próbán, de ez nem egy olyan dolog, amit erőltetni kell. Ha nem inspirálja, nem érdemes feszegetni. Ha viszont mondjuk valami nagyon öncélú dolog születik vagy valami olyan, ami félrevisz, akkor abban kitartóbb szoktam lenni, hogy ez ne menjen így nézők elé. Az egyéb meglátások esetében kettőnél többször ritkán mondom el ugyanazt egy rendezőnek: ha valami kettőből nem fogan meg, akkor azt el szoktam engedni. Bár most éppen a felülvizsgálás időszakában vagyok ezzel kapcsolatban.

Mire vonatkozik ez a felülvizsgálat?

Hogy az egész ennél sokkal dinamikusabban működik. Lehet, hogy csak rossz pillanatban mondtam, és harmadszor elmondani még nem erőszakosság. Ahogy az is van, hogy a próbát nézve rájövök, hogy valamit már nem érdemes szóvá tennem, mert közben megoldódott, vagy látom, hogy már a színész és a rendező is érzi: ott valamit meg kell oldani. Nem kell azokat a helyzeteket keresni, hogy mindenáron igazold: te is dolgozol, nem csak ülsz ott. Ahogyan azt sem kell senkinek az orra alá dörgölni, ha te már egy hete megmondtál valamit. Lehet, hogy nem mindig fognak elismerni, de biztos, hogy nem ettől fognak becsülni. Ilyenkor egyszerűen együtt kell velük örülni, hogy megtaláltatok valamit. Đ