Franciakulcs

Itt van ez a vaskos könyv. 370 oldal. Bármilyen gyakorlott is Thomas Schreiber, a Le Monde, a Radio France stb. publicistája, vagy tíz más könyv szerzője, azért ezt a kvantumot nyilván hónapokig (évekig) írta. Én meg egyetlen éjjel befaltam. Nekiültem, kiolvastam.

Méghozzá giccsesen. Vagyis úgy, hogy beleártottam magam az ő minden örömébe, odaférkőztem sikereihez, ismerősként könyököltem bele a helyzeteibe, de a valóságos megpróbáltatásokban nem osztoztam, azokat ráhagytam, nem éheztem vele, nem bujdokoltunk együtt, én már csak az esszencia élvezetében vállaltam részt. Kockázat nélkül. Sima fogyasztóként.

Mert Tamás útitársának lenni roppant érdekes. Jó, tudtuk, hogy nemzetközi mércével mérve is sikeres külpolitikai elemző. No de hogy lett azzá? Jó, tudtuk, hogy a disszidálása után helyettes bárzongorista volt a párizsi éjszakában, de hát annyi karriervariációt hallottunk már. Tudtuk, mindig ott volt, ahol történt valami, no de hát egy zsurnaliszta hol legyen, ha nem OTT?

Aki végigjárja Thomas útját, látni fogja, hogy a családi háttér, a hagyományok, a neveltetés, a nyelvtudás, a kapcsolatok, a cél makacs követése (újságíróvá válni), a mesterségismeret és a kötelességtudat, a megkülönböztetés képessége és az irónia csodája teszi a húszévesen világvándorlásra indult fiatalembert mesterré.

Játszva elkallódhatott volna odakint. (Hánnyal esett meg?) Beállhatott volna bégetni a nyájba, üvölteni a falkába. (Voltak, akik ebből éltek.)
A huszadik századi magyar sorsok egyik legtragikusabb válfaja a disszidenseké. Kevesen maradtak épen. Õ igen. Nem őrölték fel a kompromisszumok, mert tudta, ki ő, mit akar, tudta, mit szolgál, s tartása is volt hozzá. Nem sodródott. Csinálta.

Thomas Schreiber a 168 Órának is ír. Minden olvasónknak szól hát az ajánlás.

(Thomas Schreiber: Életmorzsák. I. A.T. Kiadó és Noran Könyvkiadó Kft.)