Fekete városok
El vagyok ragadtatva.
Nem először esik ez meg velem a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállításai kapcsán, s remélem, nem is utoljára, de ez a mai örömömből persze semmit nem von le. (Igaz, nem is ad hozzá.) Ez a kamarakiállítás, amellyel a múzeum a száz éve elhunyt (idén már százegy, persze, de a kiállítás tavaly nyílott) Mikszáth Kálmán előtt tiszteleg, miden tekintetben példáértékű.
Jó a tárlat alapötlete. Tudniillik, hogy az egyik utolsó Mikszáth-művet, a Fekete várost összekötni Mikszáth másik „fekete városával”, tudniillik a korabeli Pesttel. Az ötlet persze adta magát, hisz Mikszáth maga sem hallgatta el, hogy vannak bizonyos áthallások a regényben – köztudomású, hogy milyen apokaliptikus víziói voltak a legnagyobb palócnak a közeljövőt illetően –, és a regényben meglévő baljós jeleket a történet és a történelem csak felerősítette. (Részben a szerző halála, részben a Monarchia halála által.)
A kiállítás megalkotói tehát felerősítették ezt a szálat, de nem feszítették túl. (Ahogy a regényt se volna szabad kulcsregényként olvasnunk.) Hanem bemutattak két világot (a Rákóczi-kori Lőcsét meg a Tisza-kori Pestet), megkeresték az összekötő szálakat (a Görgey család leszármazottait), aztán minden kornak a saját „feketeségeit” vették sorra. És a kettő középpontjába beszerkesztették a sikereinek csúcsán lévő írót, akit a korabeli állam, a korabeli társadalom elhalmoz ajándékaival, elismeréseivel. (Bizony, irigykedhetnek a mai kor írói nagyon.)
Az egész tárlat szinte képzőművészeti alkotásként is élvezhető. Besötétített, fekete terek, műfények, képek, tárlók, tárgyak gondosan megkomponált, pompás együttese.
Ki ne hagyják!
