Egyéniségek

Nyitány-versenymű-szimfónia: ma mintha a koncertrendezők kezdenének ódzkodni ettől a bevett szerkesztéstől, talán azt gondolva, hogy túl könnyű vagy sablonos egy ilyen este. A Takács-Nagy Gábor által vezényelt est alaposan rácáfolt az előítéletekre – elöljáróban csak annyit, hogy 22:08-kor ért véget a hangverseny. És nem csak azért, mert három ráadást is hallhattunk.

A tempó ugyan nem esztétikai kategória, az Egmont-nyitány első akkordjai mégis megadták nemcsak az alaptónust, hanem az alaptempót is. Minden darab előadása lassú, helyenként extrém lassú volt. A sokat játszott Beethoven-nyitányt én így még nem hallottam: minden részletre, minden hangsúlyra külön figyelem összpontosult, a mű egésze mégis tökéletesen épült fel ebben a rendkívül analitikus értelmezésben. A kezdő akkordok vonóshangzása a világ bármely zenekarában a legmagasabb minőségnek számítana. És maradt is ez a remek zenekari teljesítmény mindvégig, így az első – kvázi bemelegítő – műsorszám után szinte jóllaktunk zeneileg.

A c-moll zongoraverseny szólistája, a karmesterhez hasonlóan szintén Svájcban élő, hamisítatlanul orosz egykori fenegyerek, Mihail Pletnyov a Takács-Nagyra jellemző felfűtöttséggel, vibráló impulzivitással szemben egyfajta flegmát képviselt: ölbe tett kézzel – és látható tetszéssel – várta a zenekari bevezető végét, szinte azt hittük, elfelejt belépni. Szólóját mintegy mellényzsebből húzta elő, de ez csak a külsőségekre igaz. Zongorázása egyszerre volt technikailag tökéletes, túlzásoktól mentes, nagyon átgondolt, mégis határozottan improvizatív. Bármely másodpercben történhetett valami váratlan, egy-egy mellékszólam megpöccintése, kisebb agogika, s jellemző, hogy a ráadásként megismételt zárótétel mennyire más volt részleteiben (pl. a kadencia előadásmódjában), mégis mennyire azonos. Nemcsak a kísérő karmesterként különösen kiváló Takács-Nagy, hanem a zenekar egésze hallhatóan minden idegszálával figyelt, vigyázott a szólistára, és ettől a rögtönzött részletek is tökéletesen szólaltak meg, de nem úgy, mintha évek óta be lennének gyakorolva, hanem mintha az egész elő-adást egy közös agy rögtönözné.

Csajkovszkij 4. szimfóniájában a Concerto Budapest bebizonyította, hogy képes olyan zenei szinten játszani, mint a legjobb zenekarok. A fafúvós szólók, a rezes karok, a finoman és tökéletesen zenélő ütősök (!) mellett a vonósok szólama is egyéni teljesítményekből, személyes átélésekből állt össze. Az volt az érzésem, itt mindenki egyéniség – azért nem nevezek meg egyes tagokat, mert igazságtalan lennék a többiekkel. A mű egésze épült fel az első hangtól az utolsóig, mellbevágó első tétellel, lélegzetelállítóan szép pianókban bővelkedő másodikkal, szellemes harmadikkal és fergeteges negyedikkel – ez a karmestert dicséri, de valószínűleg az is az ő érdeme, hogy mindenki a maximumot adta. Az összjáték minősége pedig közös érdem: így lett a sok egyéni teljesítményből olyan élmény, amelyre évtizedek múlva is emlékezni lehet. Đ

(Mihail Pletnyov, Takács-Nagy Gábor és a Concerto Budapest, Müpa, március 18.)