Egy úrilány Mohoráról

- Olvastam az egyik nyilatkozatát, amelyben körülbelül az állt, hogy „ha már nem szólítanak művésznőnek, akkor legalább szólítsanak Klárikának, mert hiszen engem az egész ország úgy szólít, hogy Klárika”. Mármost nem tudom, hogy szólíthatom-e a művésznőt... Klárikának.

– Persze. Klárizzon!

– Tehát, Klárika megengedi, hogy ne szólítsam művésznőnek?

– Igen. Természetesen. Van még valami hasonló gondja, mielőtt...

– Van. Azt mondta egyszer – ha jól emlékszem, Galsai Pongrácnak –, hogy nem szeret nyilatkozni.

– Igen?

– Igen. És azt is hozzátette, hogy tulajdonképpen két ember beszélgetése magánügy.

– És?

– És nem tudom, hogy fogjuk kikapcsolni innen ezt a kétszáz személyes nyilvánosságot, amit a Mikroszkóp Színpad, és azt a nagyobb nyilvánosságot, amit a rádió jelent.

– Nézze, miután én már bizonyos értelemben köztulajdon vagyok, így az én magánügyem egyben közügy is, azt hiszem. A közönség csaknem mindent tud már rólam, mint mindenkiről, aki ilyen... na, hogy mondjam?... közszemlének van kitéve. De hát mondom: sok titok nincs már körülöttem. Meg aztán tudja, kedves Ákos, igaz, hogy két ember beszélgetése magánügy, de persze sok függ a kérdező személyétől. Az, hogy be tudja-e az embert melegíteni, be tudja-e sodorni abba, hogy elkezdjen őszintén és önfeledten mesélni magáról. Úgyhogy a riporterség, az nehéz mesterség. Én próbáltam, de megbuktam vele.

– Én is. Már többször...

– Hát akkor parancsoljon. Kérdezzen nyugodtan! Annyit már én is megtanultam, hogy a kérdés nem lehet indiszkrét, csak a felelet. És még egyszer mondom: ne zavartassa magát, szólítson Klárinak!

– Azt mondják, az embernek a keresztneve és a mentalitása általában fedi egymást. Ilyen alapon szívesen mondanám azt, hogy maga született Klárika, de az igazság az, hogy Rózsikának született.

– Így van. A családban sok Rozália volt. Nagymamám is ezt a nevet viselte, és nyilván őutána kereszteltek engem is Rózsinak. Csakhogy én falusi gyerek voltam, és bosszantott, hogy minden második tehenet Rózsinak hívtak a faluban. Úgyhogy gyerekkoromban rettenetesen utáltam a nevemet, és amikor színésznő lettem, akkor mindjárt kitaláltam, hogy most már Klári leszek. Más a vezetéknevét szokta megváltoztatni, én a keresztnevemet változtattam. De abban igaza van, hogy nomen est omen... hogy azért én tulajdonképpen Rózsi vagyok.

– Valahol belül?

– Belül Rózsi vagyok, vagy szeretnék megint Rózsi lenni.

– Miért?

– Azt hiszem, azért, mert az emberben él a vágy, hogy megőrizze a gyerekkor tisztaságát, nyíltságát, nyitottságát, ártatlan őszinteségét, hitét, bizalmát, ragaszkodását, a gyerekkort magát. És az ember ezt a felnőtt életében elpiszkítja lassan, meg elveszti. De nekem megvan az az előnyöm, hogy csak a Klári piszkolódott be, de a Rózsi valahol tiszta maradt. És én szeretnék újra Rózsi lenni. Ez most nagyon szép volt, amit mondtam, igaz?

– Ez nemcsak szép, de ezzel kicsit már majdnem a költészetbe tévedt.

– Tényleg, hogy is van az a szép Babits-vers? „Gyerek szeretnék lenni, tiszta gyermek...” Igen. Valami ilyesmire gondoltam...

– Tudja, azért is érdekes volt, amit mondott, mert eszembe juttatta, hogy most nemrégen Bodrogi Gyulától hallottam, hogy ő belül „tiszta Gregory Peck”. Ez olyan, mint amikor egy Klári Rózsinak érzi magát.

– Aranyos. De van ilyen. Főleg színészeknél. Ki mindenki vagyok... Bárki, csak az a fontos, hogy higgyek benne.

– Azt mondta az imént, hogy vidéki gyerek volt, de én úgy tudom, hogy bár vidéken nevelkedett, Pesten született.

– Pesten születtem a Franzstadtban, a Mester utcában. De csak egy-két hónapos lehettem, amikor Mohorán meghalt a nagypapa, és a birtokot – hát birtokot... olyan középbirtokos család volt ez – át kellett venni. És akkor az apámék lehurcolkodtak Mohorára, és én ott nőttem fel egész pici korom óta. Nekem Pestről emlékem nincs, annyira kicsi voltam.

– Mohora Nógrád megyei falu. Egyszer azt mondta, hogy ott van a Palócföld szívében.

– Hát igen. Onnan hoztam a palóc nótákat.

– A Katyi-nótákat?

– A Katyi-nótákat. Igen. Vasárnap énekelték ezeket a dalokat a parasztlányok, templom után föl-alá flangálva, tízen-húszan összekarolva, gyönyörű szép, ropogós szoknyában.

– Mondják, hogy Klárika az Operában is föllépett a Katyi-nótákkal.

– Igen, vagy ötven évvel ezelőtt. Nagy műsort rendeztek akkor az Operaházban az árvízkárosultak javára, és próba közben kiderült, hogy rengeteg a próza – verset, novellát mondtak –, kellett egy kis vidám nótázás. Az öreg Hegedűs Tibornak – ő volt a rendező – eszébe jutott, hogy hallott engem egyszer énekelni nagyon palócosan – és valószínűleg egy kicsit becsípve –, ezeket a nótákat daloltam egy társaságban. Néhány nappal az előadás előtt azt mondta: „Azonnal hozass egy parasztruhát Nógrádból, föl fogsz lépni!” Feljött egy menyecske Nagybátonyból, hozta a saját ruháját. Órákig öltöztetett, minden hajszálamat sűrű fésűvel megfeszítve kontyba kötötte a hajamat. Gyönyörű volt a ruha, én is fiatalabb voltam egy fél évszázaddal, három szál cigány húzta ott az Opera színpadán, óriási szenzáció volt, hatalmas siker, másnap már a fél város fújta a Katyi-nótákat.

– Visszatérve Mohorára... Illett magának, az úri kisasszonynak együtt énekelni a parasztlányokkal?

– Hát nem együtt énekeltem velük, hanem hallottam őket. Tudja, ez egy nagyon pici falu. És minket mindig meghívtak, ha lagzi volt, vagy aratási ünnep, vagy bármiféle összejövetel.

– Az uraság családjának illett ott lenni?

– Persze. Mindig mondták, hogy „jön mán az urásóg”. Így, palócosan: urásóg...

– Egy rádióinterjúban úgy nevezte a házukat, hogy „az ősi kúria”. De nem tudom, hogy ezt iróniával mondta, vagy komolyan. És őszintén szólva azt se igen tudom, hogy mi a különbség a ház meg a kúria között...

– A kúria nagyobb, mint a ház, de kisebb, mint a kastély.

– Hány vendégszoba volt, Klárikám?

– Hány szoba volt összesen? Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... nyolc. Nyolc szoba volt benne. Elöl egy nagy terasz, hátul a parkban – úgy mondták: párkbán – egy nagy veranda, kuglipálya, teniszpálya, hát szóval elég szép...

– Teniszpálya?

– Igen.

– Lovak?

– Hát lovak. Volt egy gazdasági udvar, ott voltak a lovak, a tehenek... Most mit mondjak? Voltak állataink, volt pusztánk, tanyánk, volt mindenünk. Aztán teljesen tönkrementünk. Az apám nem értett a gazdálkodáshoz. Gépészmérnök volt a Ganz-gyárban.

– És örökölte a birtokot?

– Örökölte a birtokot, de azt se tudta, mi a különbség a búza meg a rozs között. Semmit nem tudott.

– Hány holdjuk volt? Hét-nyolcszáz hold?!

– Igen.

– Volt nemesi címerük? Vagy ne kérdezzek ilyesmit?

– Kérdezheti, Ákos, csak tudja, én már kaptam goromba levelet, mert azt mondtam egy interjúban, hogy engem úrilánynak neveltek. De hát ezt én nem tudom másképp mondani, mert nem voltam sem parasztlány, sem munkáslány. Ezt úgy hívták akkor, hogy úrilány. Nem? Aki zongorázni tanul, meg kötni tanul, meg nyelvekre tanítják, meg mit tudom én, az úrilány. Na, kaptam egy goromba levelet, hogy mit hencegek én ezzel. Mert tudni rólam egy-két dolgot, s ha annak csak a fele igaz, akkor minden vagyok, csak nem úrinő! Úrilány pedig még kevésbé! Hát nem tudom... Maga tudna erre egy jobb szót?

– Gondolkodom rajta...

– Talán földbirtokoslánynak kellett volna mondani magam, de ez se lenne igaz; ha városi lány lettem volna, akkor úgy mondanám: polgárlány. Mondjuk: nagypolgár. Az se jól hangzik, arra is kaptam volna levelet. De hát én megértem, ha ez a szó, hogy úri, nagyon bántott valakit...

– Nézze, valamikor, amikor én kisfiú voltam, akkor erre volt egy pofonegyszerű kifejezés.

– Mi?

– „Egyéb”!

– Egyéb? Na várjon, kipróbálom, hogy hangzik: „Amikor én egyéb voltam, akkor...” Jó. Így fogom mondani.

– Említette egyszer, hogy a mohorai Tolnay-birtokon mindig nagy vendégjárás volt. Kik fordultak meg ott?

– Hát a grófék az alvégről, meg az ispánék a fölvégről, meg a főjegyző, meg a pap, meg a doktor, meg nyaranta Pestről a rokonok gyerekekkel, kutyákkal, bőröndökkel, utazótáskákkal, kalapdobozokkal. És tudja, abban az időben falun az nem úgy volt, hogy vizitbe átugrunk, és akkor ott vagyunk pár órát. Hanem ott vagyunk pár hétig, pár hónapig. Az akkor így ment. Hogyne. Több kocsival rándultak át, és akkor...

– Autóval?

– Autó akkor még nem volt. Lovas kocsi.

– Fogat?

– Fogatok, persze. 3-4 kocsi vendég. És már hozták a cigányt is az utolsó kocsin. Három-négy szál cigányt, egy egész bandát. Mint az Úri muriban. És akkor nagy sütés-főzés, nagy ivászat, a férfiak kártyáztak, a nők pletykáztak, mi pedig játszottunk a vendég gyerekekkel, akik ott is aludtak.

– Mennyi ideig tartott a vendégség?

– Volt úgy, hogy 3-4 napig... Látom, csodálkozik...

– Tudja, amit mesél, az számomra olyan, hogy...

– Olyan „békebeli” dolog?

– Igen. Olyan, mint egy film.

– Film. Igen. Hát ezekben a régi filmekben még lehet is ilyeneket látni.

– És egy ilyen úri kisasszonynak, mint amilyen Tolnay Rózsika volt akkor, mit illett csinálni, mit nem illett, mit volt szabad, mit nem volt szabad?

– Illedelmesen illett volna viselkedni, vendégeknek rendesen köszönni, pukedlizni...

– Szépen, habosan volt felöltöztetve?

– Persze! És akkor fára másztunk, és leszakadt a szoknyám, és tiszta kosz lett a habos ruha. Főleg fiúpajtásaim voltak, a bátyámnak a barátai. Lányokkal nem nagyon tudtam jól játszani. Parasztlánykákkal inkább.

– Együtt járt velük iskolába?

– Hogyne, persze! Négy elemit jártam Mohorán. Mellettünk volt a kisiskola; a lányok az egyik padsorban, a fiúk a másikban. A lányokkal állandóan babáztunk, a fiúkkal meg golyóztunk. Aztán koedukáltan tetvesek lettünk. Emlékszem, az anyám fésülte a bátyámat is, engem is, kiterített egy fehér papírt, és azon csak úgy koppant, amit kifésült a hajunkból. Versenyeztünk, hogy kinek van több tetűje. A fésülés nem használt, leborotváltak, bepetróleumoztak minket, nevettünk egymáson az iskolában, a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk...

– Találkozott közülük valakivel azóta?

– Nem olyan régen – vagy két évvel ezelőtt – felléptem egy önálló esttel Magyarnándorban. Az Mohora mellett lévő falu. Bemegyek a színpadra, s az első két-három sorban csupa fekete kendős néni ül. Egyformák, mint egy gyászmenet, mint egy görög kórus. Ott ültek és néztek, és még a nézésük is egyforma volt. Úristen, ezeknek nem mondhatom azt a monológot A vágy villamosából, hát itt valami mást kéne gyorsan kitalálni! És ahogy ott töröm a fejemet, egyszer csak megszólal az egyik: Rózsiká, de nágy színésznő lett mágából. Hát aztán kiderült, hogy mind az osztálytársaim voltak. Igen. Aztán nem is kellett műsor. Csak beszélgettünk. Nagyon aranyosak voltak. Az egyik azt mondja: hát rám emlékszik-e? Én vágyok a Kis Mári! Mondom, hát ne haragudjon, már régen volt. Jáj, pedig én vagyok, akire mágá ráfogta, hogy elloptam a bábáját. Hát, bocsánatot kérek – mondtam neki, ő meg elmondta, hogy már régen megbocsátott. A közönség úgy élvezte ezt, hogy erről szólt az egész este. Ők meséltek nekem, én meséltem nekik, felejthetetlen volt...

– Ez azért is nagyon érdekes, mert én ismerek hasonló indíttatású embereket, akik a gyerekkorukat hasonló miliőben töltötték, de aztán a világ változott, a miliő is változott, és mind a mai napig nem tudnak szót érteni egyszerű emberekkel. Azért, mert el voltak zárva tőlük, mert annak idején teljesen izolált világban éltek.

– Azt hiszem, ez színészekre általában nem vonatkozhat. A színészben megvan a hajlam arra, hogy rögtön reagál valamire, és rögtön átveszi a másik embernek a hangulatát, és tud beszélni a nyelvén. Például ha én Nógrádba megyek, rögtön elkezdek „palócul” beszélni. Az első parasztbácsival, akivel találkozom, má’ így bászélek én is. Abban a pillanatban visszajön a gyerekkor. Maguk, városi emberek nem értik ezt...

– Nézze, ezt én magamra veszem, de nem mint városi ember, hanem mint riporter. Jó, ha én parasztemberrel beszélek, akkor a jobb kontaktus kedvéért sem színészkedem, nem kezdek el például tájszólásban beszélni, bár van némely kollégám, aki attól függően variálja önmagát, hogy kivel beszélget. Okosabb akar lenni az egyetemi tanárnál és parasztabb a parasztnál... Amiben van is valami...