Egy régi Rigoletto
A híres tenor, Beniamino Gigli emlékirataiban írta: az opera Verdivel lett zenedrámává, amely a zene, a gondolati, az érzelmi és a szellemi tartalom egységére épül.
Gigli nem volt a szavak varázslója, elismert zsonglőrje, e gondolata azonban célunknak megfelel. Mondhatni, tökéletes egy perfekt kis tézis fölállításához. Mutatja ugyanis, hogy bár egy Verdi-opera különféle előadásait nem nehéz rangsorolni, túlzó könnyelműség erősen lesajnálva nyilatkozni vagy elfeledkezni némelyik nem fenségesről. Mert akkor is drámaian hathatnak, ha történetesen nem nagy vagy nagy, de indiszponált énekesek, esetleg nem túl koncepciózus zenészek adják elő.
Tézisünk tehát fönnáll, és most kipróbáljuk a gyakorlatban! Vegyük például a Rigolettót, először egy 1980-as felvételét, amelyen Carlo Maria Giulini vezényelte a Bécsi Filharmonikus Zenekart, a herceg Domingo volt, Rigoletto pedig Piero Cappuccilli.
Másodszor meg a Metropolitanből azt az 1945. decemberi alkalmat, amikor is a könynyelmű herceget Jussi Björling, az aggódó apát Leonard Warren, Gildát meg Bidú Sayao játszotta.
Ha ebben a sorrendben hallgatjuk a korongokat, tézisünk erős lábakon állónak tűnik. Ha meg fordítva, rájövünk, hogy igazunk van. A régi Rigoletto, noha itt-ott a zenekari játék csak gomolygásnak hangzik (recseg-ropog), elementáris. Amint Matthew Boyden új operakalauzában olvasni: „különlegesen intenzív” előadás ez, a legjobb öt egyike, amelyben Warren bolondja „maga a természeti erő”, Björling csodálatos, Sayao meg rendkívüli képességeket mutat.
A másik lemez ehhez képest szerényebb, az énekesek alakítása erőtlenebb, de a zenekari hangzás színpompás, s így a zenedráma hat és hatásos. Kár volna elfeledni. (Megrendelni viszont a Naxos történelmi felvételét javaslom, kalandvágyóknak.)
