Egy pofon története
Időskoromra „végre” testközelből átéltem a magyar mentalitást. Megütöttek.
Még azt sem állítom, hogy amikor a kora reggeli órában beteg unokáim „őrzésére” igyekeztem feleségemmel, parkolás közben nem bénáskodtam. A szűk hely, a szakadó eső miatt többszöri próbálkozásra sem sikerült tolatva beállnom két kocsi közé (miközben szégyenszemre több mint harminc éve vezetek, az utóbbi tizenötben balesetmentesen).
Egy Mercedes taxi mellé álltam volna, és miközben előre-hátra centiztem, egyszer csak hatalmasat ütöttek az autóm tetejére. Egy nálam kb. húsz évvel fiatalabb, egy fejjel magasabb „úriember” magából kikelve ordított, hogy beletolattam.
Miután a durvaságokkal felidegesített, úgy döntöttem – előttem egy „kukásautó” lévén –, hogy visszafordulok az egyébként egyirányú parkolóba, és azt megkerülve visszajövök. A Mercedes gazdája odajött, és a párásodás miatt nyitott ablakon benyúlva megütött.
Kiugrottam a kocsiból, kis híján ölre mentünk, mondtam: hívjunk rendőrt, ha a kocsijában sérülést okoztam. „Szemét ember vagy” – mondta. Bár a kocsija nem sérült meg (ezt én is megállapíthattam), úgy gondolta: cserbenhagyom, és el akarok menekülni. „Fel fogom jelenteni az ütés miatt” – mondtam én.
Felmenve lányomékhoz, mesélte: mindent látott, tudja, egy lakótársa az illető.
Most itt állok talpig dilemmában. Ha garázdaságért feljelentem (vérzett az orrom), a rendőrség nem tesz semmit, nem ügy. Ha elégtételt veszek, akkor ellenem indul büntetőeljárás.
S bár a megalázást az ember nehezen emészti, rájöttem: nincs itt semmi újdonság, Magyarország felszított légkörében élek. Szép hazám, „olyan jó itthon lenni”.
Végvári József
E-mail
