Egy festő otthonai
Biztosan önök is voltak már úgy, hogy elkezdtek egy beszélgetést valakivel, akit addig sosem láttak, akivel soha egy szót nem váltottak korábban, és mégis, már a harmadik mondatnál kiderül, félszavakból is értik egymást. Hogy olyan az egész, mintha egy régi diskurzust folytatnának, természetesen, ráérősen, magától értetődő módon. Így voltam én a Kornis Györggyel.
Álltunk a várbéli kis galériája ajtajában, néhány perccel az után, hogy először kezet fogtunk, és arról beszélgettünk, mitől követeli ki egy festmény, hogy vörös legyen. Az ajtón dől be a hőség, odabent a legújabb tárlat darabjai (válogatás az elmúlt harminc év legkedvesebb műveiből), szemben egy dinamikus, energikus, csupa vörös festmény, Kornis előtte áll, és azt magyarázza, hogy a forma már megvolt rég a fejében (megtudom később: aprólékos ceruzavázlatokat készít a képeihez, s aztán, ha a kompozíció kész, öltözteti olajba az egészet – de van, hogy elégedetlen vele, levakarja és újrafesti, néha többször is, ugyanazon a vásznon), és egyszer egy hajnalon arra ébredt, ez a kép nem lehet más, csak vörös.
Amiben ezúttal nemcsak az alkotás-lélektani pillanat nyakon csípése az érdekes (az tudniillik, hogy a művészi alkotásnak van egy része, amelyet, bármennyire szeretnénk is, nem tudunk az ellenőrzésünk alá vonni), hanem a változás dokumentálása egy olyan művésznél, aki látszólag nagyon homogén életművet hozott létre. (Bereczky Loránd, aki e kiállítást megnyitotta, csodálkozott is erősen, azt hitte, ezek a művek mind ugyanakkor születtek – pedig, látjuk, négy évtized terméséről van szó.) Hogy egyszer csak eljön a vörös ideje. „Pedig azelőtt sosem dolgoztam ezzel a színnel.” Én meg azon veszem észre magam, hogy lelkesen magyarázom, miért lehetett ez a kép csak vörös, semmi más, és komoly elemzésekbe merülök a szögletes és a kerek idomok viszonyát illetően: pedig máskor nemigen szoktam ilyesmit művelni.
De most valahogy magától értetődik az egész, pontosan értem, mit akar Kornis mondani, ahogy a képei láttán is valami otthonosságérzés költözik a szívembe. Hogy én ezt a világot értem, ismerem. És így vagyok a festővel is, voltaképpen minden alap nélkül. Nem egyszerűen jól érzem magam a társaságában, hanem úgy érzem: otthon vagyok. A műtermében, a képi világában, a történeteiben.
Ki is lépünk hamar a szokásos interjúszerepből, én nem kérdezek, ő nem válaszol, hanem csak úgy beszélgetünk, a kedvünkre. A művészetről, az életről, a világ dolgairól.
Arról például, hogy kilencéves korára eldöntötte, festőművész lesz. Apja, a jómódú gazdálkodó (földbirtokosnak is mondhatnánk) a fejét fogta, de aztán beletörődött. Anyja, akiben rejtőztek művészi ambíciók, a lelke mélyén örült. A döntés egy életre szólt ugyan, de ebből a gyermekkorban nem sok látszott. A kis Gyurka régi albumok képeit másolgatta a maga örömére. Arról, hogy hol tart a világ festőművészete, fogalma sem igen volt a Miskolc melletti falucskában, ahol idejének nagy részét töltötte.
Aztán arról, hogyan vesztette el a háborúban családjának minden tagját, meg hogy miképpen maradt ő – sok apró csodának köszönhetően – életben. És hogy kilencszáznegyvenötben – tizenhét éves korában – hogyan vágott neki szinte gyalogszerrel a világnak, hogy elérjen álmai városába, Párizsba, beteljesíteni a gyerekkori tervet. Én meg értetlenkedem, szörnyülködöm, hogy miképpen tudott egy gyerekember átkelni a demarkációs övezetekre, aknamezőkre osztott Európán. „Kitartással, csempészekkel, családi ékszerekkel” – mondja mosolyogva.
Aztán arról, hogyan telt el hét év a fény városában. Hogyan és kinél tanult festeni (Szenes Árpádot említi első renden), miként lett az egyik nagy rajzfilmvállalat munkatársa, majd a párizsi operaház díszlettervezője, hogy kikkel ismerkedett meg a kávéházi asztaloknál (irodalmárokkal, filozófusokkal, költőkkel, többségükről már utca van elnevezve a francia fővárosban), meg arról, hogy az ember ifjan jól bírja a nélkülözést, ha kell, és nem is sejti, micsoda világhírű társaságba keveredett.
Aztán arról, hogyan s miért jött vissza ötvenkettőben. „Mert már megtanultam mindent, amit akartam, magamba szívtam a legújabb áramlatokat, és mert ez a hazám” – mondja minden pátosz nélkül. Én persze értetlenkedem és csodálkozom megint, hogy miképpen lehet a diktatúra legsötétebb évében Párizsból Pestre költözni, mire ő békésen magyarázza, hogy huszonévesen az ember még sarkosabban gondolkodik a baloldaliságról, amelyről egyébként valóságos képe nem is volt. A nyugati értelmiség csak Sztálin halála után kezdte megérteni, miért is lelkesedett a távolból.
Aztán arról, hogy hazatérve hamar szembesülhetett a valósággal: festőként évtizedekre nem létezőnek nyilváníttatott (ami őt persze nem befolyásolta semmiképpen, festett tovább a maga módján, a maga kedvére), dekoratőrként, illusztrátorként, majd egy hetilap művészeti szerkesztőjeként kereste vékony kenyerét, és eleinte még arra is vigyáznia kellett, hogy ne beszéljen sokat gyanús párizsi élményeiről.
Aztán arról, miképpen viselte a későn jött elismerést, az anyagi sikert. Hogy a hetvenes évek közepén állíthatott ki először itthon, de aztán nem sokkal később külhonban is (kiderült, hogy a Párizsban hagyott képei, amelyekről semmi híre nem volt negyedszázadon át, csak szereztek valami hírnevet neki odakint, s nem kellett nulláról indulnia a galériások világában), s onnan már egyenes út vezetett a nemzetközi elismertséghez. Hogy mára igazán megengedheti magának, csak akkor fessen, ha kedve kerekedik (szerencsére gyakran), hogy felváltva élhet Bécsben és Pesten, közgyűjtemények és magángyűjtők sora jelentkezik a képeiért, hogy a dolgok rendben vannak körötte.
Aztán még annyi mindenről. Hogy a művészetnek nem az a dolga, hogy üzenjen, hanem hogy örömünket leljük benne, hogy a nonfiguralitás még nem témanélküliség, hogy az ember, ha teheti, jótékonykodjék. Aztán megajándékoz egy pompás novellatémával, amelyet persze saját életéből merít, és arról szól, egy családi vita után hogyan költözött annak idején ifjú feleségével (aki, mellesleg szólván, ma is ifjú, és ma is a felesége) egy fillér nélkül a margitszigeti Nagyszállóba, mert Párizsban megtanulta, hogy ha pénzed nincs, menj szállodába, ott utólag kell fizetni: de ez a történet is vidám véget ér, mert amikor már rettenetes volt a számla, csak érkezett egy rég elfeledett honorárium valahonnan, és aztán a családi béke is helyreállt.
Hazafelé meg azon gondolkodom, hogy mitől is éreztem olyan jól magam. Talán mert az apám nemzedékének (voltaképpen ismerős) történeteit hallhattam itt más hangszerelésben? Talán mert a műteremlakás polgári kényelmének és művészi rendjének harmóniája fogott meg? Talán mert az örökifjú festő szuverenitása, életigenlése hatott rám ilyen erősen?
Nem kell mindig minden kérdésre válaszolni.
