Don Giovanni

Az csak a dolgokban járatlan olvasót lephetné meg, hogy – miután nemrégiben voltam szíves megtekinteni Mozart Varázsfuvolájának a felújított Zeneakadémián megesett újragondolását – a Jolsvai kollégának is sürgős mozarthatnékja támadt.

A Solti György Terembe már hiába is próbált bejutni, ott hosszú hónapokra minden jegy elkelt (mit tesz egy dicsérő kritika, látják?), úgyhogy a Jolsvai kollégának egészen Bécsig kellett iramodnia ebben a tárgykörben – a Wiener Staatsoperben éppen huszonötödször adták a hétvégén Mozart remekét, a Don Giovannit. Hanem mit tesz a véletlen! A véletlen azt tette, hogy a Jolsvai kollégát egy fránya vírus váratlanul ágynak döntötte, így aztán – szerencse, hogy én is éppen a fényes császárvárosban tartózkodtam – nekem jutott a megtiszteltetés, hogy átléphettem végre, életemben először, a bécsi operaház küszöbét.

És mi mással tehetné ezt legméltóbban az ember, mint épp a Don Giovannival, mellyel ez a ház is, egykor, átlépte saját küszöbét – ha szabad ilyen körmönfontan fogalmaznom. A mostani előadás méltó a hagyományokhoz, mégis ízig-vérig mai történet. A mű színpadra álmodói (Jean-Louis Martinoty, a rendező, Hans Schavernock, a díszletek, Yan Tax, a jelmezek tervezője, és a többiek) egyszerre archaizálnak és használják a legmodernebb technikai lehetőségeket.

A szereplőgárda pedig egészen parádés: Don Giovannit ezen az estén Adam Plachetka, a kormányzót Dan Paul Dumitrescu, Donna Annát Hibla Gerzmava, Don Ottaviót Rolando Villazón, Donna Elvirát Malin Hartelius énekelte – mindannyian pályájuk csúcsán lévő sztárok, akik egyenként is betöltik a színpadot, de nagy odaadással dolgoznak egymás keze alá. És a csoda abban áll, hogy e nemzetközi kavalkádból (el ne felejtsük a dirigenst, Alain Altinoglut) végül mégis valami összetéveszthetetlenül bécsi eredmény születik – hogyan csinálja ez a város, hogy messze földről jött vándorok is megértik a lelkét, ez legyen az ő titka.

Meg, persze, Mozarté.

Nádas Sándor