Dob és ritmus

„Mária volt, s nekem több ennyinél. Mert számomra ő volt a kezdet...”
Zorán-dal ugrik be kapásból, ahogy Kőszegi Imre múltat idéz. Pedig Zoránról nem esik szó, csak Mária néniről. Első, nyolcvan év körüli zenetanárnője roppant divatos volt az újpesti családok körében a Rákosi-éra derekán. Újpesti kölykök generációinak vette el a kedvét a zenétől. Kőszegi viszont elleste tőle, miként nem szabad tanítani. Úgy saccol: Mária néni megélt úgy száznegyven-százötven évet. Nem kevés.

Furfangos ütemek

A zongorastúdiumot Kőszegi kilencévesen adta fel. Illetve nem is adta fel teljesen, mert még évtizedekig második hangszere volt a billentyűs. Zenét is szerzett rajta filmekhez, színdarabokhoz. Csak akkor került ki – már bőven felnőttkorában – aktuális lakásából a hangszer, amikor divatba jött a csocsó, és választani kellett, mi álljon a lépcső alatti zugban: zongora vagy asztali foci. Pár hónap után a csocsóra is ráunt, de arra nagyon.

Az a helyzet, hogy egy dzsesszista életét elég nehéz lineárisan, historikus sorrendben felidézni. Csupa tört, furfangos ütem.
Pont olyanok, mint sráckorában az ősöreg aszfaltozógépek zaja, dobogása az újpesti utcákon. Azt hallgatta órákon át, szívta magába a ritmusképeket. Aztán otthon fazekakon, lábasokon, fedőkön idézte, gyakorolta a hangzást, a ritmust. Első dobszerkóját már nyolcadikban kapta a szüleitől, amikor belátták: a fiúból nem lesz zongorista. Nehéz, vasból készült dobcucc volt. Kőszegi szerint tuti, hogy darus kocsival vitték haza a boltból.

Felmenői között nem volt zenész. Édesapja kereskedő volt, tisztes polgári otthonban laktak. Igaz, mosni kint, az udvaron kellett teknőben, és klozet sem volt bent, a lakásban. De zongora – igen. A mostani, újlipóti luxusház nagy teraszos legénylakásának falán van egy kép az atyai felmenőkről: okos tekintetű társaság. Kapásból bérpalotát képzelne hozzájuk az ember. Nem a teknős sztorit.
Kőszegi Imre a Könyves Kálmán Gimnáziumban játszott először zenekarokban évfolyamtársaival, Szörényi Leventével, Malek Miklóssal például. De a maga részéről nem annyira Elvis Presley-t, inkább Louis Armstrongot csípte. Mert jóban volt egy Vidor Andor nevű idős, újpesti dzsesszrajongó mozigépésszel, akinek Nyugat-Németországban élő rokonai küldték a vonatkozó lemezeket üptre. Miatta
kapott rá egy nyugati dzsesszrádió adásaira is. Azt éppúgy zavarták, mint a Szabad Európát. Az államilag megtört ritmusokat így fejben vagy a saját szerkón egészítette ki, ami gyakorlásnak sem volt kutya. Lényegében állandóan gyakorolt, mert sokáig nem is volt más játéka a dobon kívül. Csak amikor megszületett az első lánya, akkor vett egy villanyvonatot a babának, hogy maga is kipróbálja.
Első házasságát korán kötötte, huszonöt évesen. Előtte, 1966-tól 1970-ig Nyugat-Európában élt, koncertezett. Német feleséget hozott haza. Közösen festették ki a kis zuglói házat, amelyik a kinti gázsiból jött össze. Aztán az asszony hat év után besokallt a furfangos ütemektől. Fájó, hogy a lányát huszonöt éve nem látta. Másfelől másfél év után újra nősült, még egy lánya született. Már másfél éves unokája is van.

De azért cigányélet ez, bár az ilyen szavakkal csínján.
Meg jó is van benne: főnöke például sosem volt. A Bartók Béla Zeneiskolába is csak fél évig járt anno. Hivatalosan Schwartz Oszkár volt az első tanára, de lényegében önmagát képezte. A legendás Kovács Gyulától szívesen tanult volna, de ő bitang drága volt. A „bolond” Kovácsot ráadásul akkoriban inkább a tenisz érdekelte, nem a dobtanítás. Viszont tizenöt évig együtt nyomták hárman – még Jávori Vilmossal – a maga idejében ugyancsak legendás Dobshow-ban.

Tiltott, tűrt

Különleges volt egyébként saját formációja, az 1975-ben alakult Kőszegi Rhythm és Brass is: két fafúvós, egy dobos, egy ütőhangszeres. Persze sok felállásban dobolt még párhuzamosan. 1970-es hazatérése után játszott Pege Aladár, valamint Gonda János, Szabados György és Csík Gusztáv formációiban is. Szakcsi Lakatos Bélával meg duóban.

A nagy hírű Rákfogó Együttest Babos Gyulával, Ráduly Mihállyal, Szakcsival és Orszáczky Miklóssal alapította. 1980-ban Jack Gregg amerikai bőgőssel, Zbigniew Na-mys³owski lengyel szaxofonossal, Gárdony László magyar zongoristával hozott létre nemzetközi formációt, sikerrel turnézták körbe Európát. Ugyancsak 1980-tól Vukán Györggyel és Berkes Balázzsal Super Trio néven léptek fel. 1995-ben Tomsits Rudolffal, Babos Gyulával és Pege Aladárral alapították meg a Take 4 együttest, amellyel három CD-t adtak ki.
Elég az eléghez: Kőszegi Imre pályafutása során szinte minden neves hazai dzsesszmuzsikussal fellépett. Plusz olyan külföldi előadókkal, mint Frank Zappa, Larry Coryell, Trilok Gurtu és sokan mások. Koncertezett az Egyesült Államokban letelepedett két világhírű gitárossal, Zoller Attilával és Szabó Gáborral.

Lesz erről az egészről hamarosan könyv is, addig nyugi. Na jó, annyit még: az átkosban a dzsessz inkább a tűrt kategóriába tartozott. Akkor került át oda a tiltottból – egy időben zenei felügyelők járták a szórakozóhelyeket, s bevarrták azokat, akik dzsesszbe fogtak –, amikor egyes KISZ-es megmondóemberek félreértették a fekete polbeaténekes Paul Robesont. Azt gondolták: a dzsesszista a gyapotföldek dalnoka. Jó, mondták, akkor mehet. Bár csak csínján, mert azért mégis amerikai az ipse.

Brancson kívül

A rendszerváltás jól indult. 1988-ban Demszky Gábor hozta át Csehszlovákiából Frank Zappát, hogy nézze már meg Kőszegit, Babost, Szakcsit, Egri Jánost a Merlinben. Előbb ott jammeltek, aztán másnap a tabáni koncerten. Onnan mentek vissza a Merlinbe, ahol a disszidens, de akkoriban hazalátogató Orszáczky támasztotta a pultot. El lehet képzelni, mi jött aztán.
Hogy még aztán mi jött ráadásul – már túl a Merlinen –, azt nagyjából mind tudjuk.

Kőszegi Imre az elmúlt években sarkosan nyilatkozott menedzserekről, kiadókról, kritikusokról. Hozzáértésüket, fülhallásukat elemezte.
Ma már kevésbé szarkasztikus, de most is fontosnak tartja a brancsokon való kívülállását. Van tapasztalata: 2002-től 2008-ig volt elnöke a Magyar Jazz Szövetségnek. A neve miatt kérték a posztra. Egy szép, tavaszi délutánon elbúcsúzott az elnöki ülés közepén, miután kinézett az ablakon, és ott ragadt tekintete a fák lombjai közt vibráló napsugarakon.
A luxusház legénylakását egyedül lakja. A lakás egzisztenciális szempontból az életmű csúcsa. Nem nagy: fél óra alatt sitty-sutty kitakarítja. Három éve nyugdíjas. A nyugdíj: amennyit tizenhét év tanítás után kikalkuláltak.
A zeneművészeti főiskola dzsessz tanszékének ütőstanáraként amúgy azt tanította: a dobolásba bele kell szeretni, és akkor nincs mit ragozni. A szerelem: lényegében ritmus.

Ő volt, maradt szerelmes. Amíg él, játszik. Hívják rendszeresen Olaszországba, Németországba, Franciaországba. Úgy telt eddig is az élete, mint az inspekciós orvosé. Hívták – ment. Második házassága huszonhárom év után ért véget. Párja türelmesebb volt, mint az első, de hát – be kell látni – van azért egy végpont.

Neki akkor szokott elfogyni a türelme, amikor egyesek mélymagyar öntudata kakofóniába csap át. Ilyenkor aláír, szót emel. Az is ösztönzi, hogy évtizedeken át mindig külön vegzálták a határokon, mert állítólag nem a napon sült le. Nem érti: miért nem a szőke, kék szeműek szúrnak szemet? Pedig azok mennyivel jobban látszanak.

Hatvanöt

Mindegy, a dolgok rendje szerint mindig helyreáll a normális ritmus. Különben borul minden. Tényleg így van, tapasztalta.
Decemberi születésnapján telt ház volt a
Művészetek Palotájában.
Pedig csak annyit írtak a plakátokra: Kőszegi Imre 65.