Dinó, te drága!

Igaz, értek már fájdalmas csalódások bennünket, volt, hogy ötvencentis gumidinókat mutogattak az embernek, volt, hogy ócska csontmásolatokkal szúrták ki a szemünket, de most határozottan ki lett hirdetve, hogy itt eredeti méretek vannak, és megtévesztő hasonlóságok, nem maradt tér tehát a hezitálásnak, átverekedtük magunkat a Millenárist beterítő gasztrobódék sokaságán, és máris a hajdani gyári hangárban találtuk magunkat. (B épület, de a C-ben a bejárat.)

Na, ott már nemigen zavart bennünket senki: a hatalmas csarnokban alig néhányan sétálgattak ezen a hétköznapi délutánon. Az ember szinte elveszettnek érezte magát a hatalmas terek és még hatalmasabb (nem: legyen döntetlen) őshüllők láttán. Mert őshüllőben tényleg nem volt hiány, ahány dinoszaurusz csak létezett, mind felvonult itt, fogát vicsorgatta (már ha volt neki), farkát mozgatta, hörgött és vinnyogott, az ijeszthetőség (és életszerűség) felső határáig.

Szörnyfilmeken edzett konstruktőröknek is becsületére válna, amiben ott az embernek része volt. A gyerekek persze ránézésre meg tudták mondani, melyikük milyen fajta, végtére is ezen nőnek föl, nekünk, ismerethiányos felnőtteknek meg segítettek a kísérőszövegek, melyek világosan és lényegre törően magyarázták el a dinoszauruszfajok miben- és hollétét. Eddig tehát le a kalappal. A kísérőfilmet már nem dicsérném ily erővel, a keretjátéka erőltetett, a mondanivalója és ábrázolásmódja nem gyerekekhez méretezett: elkötelezetten környezetvédő ugyan, de a dinók épp csak átsuhannak rajta.

És hát az árak: tudom én, hogy a jó nagyot meg kell fizetni, de itt, azt hiszem, mérettévesztés történt. Már a belépők se egy átlagos magyar családhoz méretezettek, ám aztán belül is, amerre fordul az ember, csak a kasza suhogása hallatszik. Pedig ezt a kiállítást sokaknak kéne látni: ám nem véletlen, hogy a termek éppolyan kihaltak, mint a dinoszauruszok.

Jolsvai András