Csukás István mesél

Csukás mesél, s nekünk nincs más dolgunk, mint hátradőlni, és hallgatni őt. Csukás született mesélő, kerek és életigenlő történetei vannak, akár gyerekeknek mesél (nemzedékek nőttek föl Mirr-Murr, a kandúr, Süsü, a sárkány meg a többi emberarcú állathős történetein – hogy olyan klasszikusokról már ne is beszéljünk, mint a Keménykalap és krumpliorr), akár felnőtteknek (tucatnyi verseskötetében). Most éppen mindannyiunknak mesél, gyermekeknek és felnőtteknek, önmagáról, a világról, az alkotásról, életről és halálról. Mesél a kisújszállási kovácsműhelyről, ahol hetvennégy évvel ezelőtt meglátta a napvilágot, gyerekkoráról, szüleiről, testvéréről, a békéstarhosi meg a pesti évekről, mesél a hatvanas évek fiatal íróiról, a barátságokról, szerelmekről, a nemzedéki össze- és széttartozásról, mesél arról, miként kezdett el mesélni (Kormos István unszolására – jut eszembe, valaki egyszer feldolgozhatná, hány életműben van szinte alkotóilag jelen Kormos: volna meglepetés!), meg arról is, kell-e saját gyerek a saját gyerekmesékhez. Mesél arról, hogyan változott meg a világ körötte, és hogyan változott az ő viszonya a világhoz. Mesél, élvezetes, novellisztikus vagy költői anekdotákban – egyiket-másikat ismerjük korábbi írásokból, interjúkból is –, és mi nem tudunk betelni ezekkel a mesékkel. Mert Csukást nem lehet nem szeretni: egy kicsit olyan maga is, mint a mesehősei – csetlő-botló, jószándékú egyfejű alak, akit a történet közben van okunk félteni, de a végén a műfaj törvényei szerint mégis jóra fordul minden. Ahogy a kötetcímet inspiráló Rövid életemet megtoldom című versében mondja:
„és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,
nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!”

A kérdező Marton Mária.