Csontok és hazugságok

A koponya leghatározottabban a szerző, Martin McDonagh Erőszakik (In Bruges) című filmjéhez hasonlít: az ottani bérgyilkosság és a drámában bemutatott sírásás nem egészen hétköznapi foglalkozások. Bemutatja, hogy milyen, az átlagostól eltérő munkák léteznek, így abból dolgozik, amitől a néző idegenkedik, olykor elborzad. Mindkét alkotásban hasonló, sértegető éllel jelenik meg a káromkodás (mintha csak a baráti kedvesség jele lenne), ami a szereplők erős személyiségének része. Verbálisan is reprezentálni tudják az agresszivitásukat: ezek tényleg bármire képesek.

Az előadás kissé nehézkesen vesz rajtot, ám végül beindul, és beleragad a néző.
A fordítás (Totth Benedek érdeme) viszont nagyon természetes, szinte fel se tűnik, hogy nem hazai szerzőről van szó: cseppet sem mesterkélt, erőltetett, választékosan használja a káromkodást és a szlenget.

A figurák élesen elütnek egymástól. Martin McDonagh filmjeiben, drámáiban mindig jól kidolgozott szereplőkkel van dolgunk, és ez itt sincs másképp. Érződik, hogy nemcsak a szövegkönyv, de a színészi játék is erőteljesen megformálta őket. Itt van például Mick Dowd (Vida Péter), aki öltözékében is hozza a keményfejű farmert, vagy Maryjohnny Rafferty (Molnár Piroska), az otthonkás nagymama, aki nem tud leállni a templomi kártyajátékokkal. Mindketten kiválóan beleillenek a baljós amerikai, tanyasi környezetbe. Thomas Hanlon (Csőre Gábor) jól adja vissza a rendőr jelenlétét, és annak kicsit butácska jellegét, jelmeze kissé kopott egyenruha, ami jól illik a tér atmoszférájához. Mairtin Hanlon (Balaskó Bence e.h.) viszont talán több szempontból is kilóg. Egyrészt már a jelmeze is elüt: inkább átlagos, bármilyen környezetbe beleillik. Másrészt nem egészen eldönthető, hogy most egy kevésbé jól kidolgozott karakterrel van dolgunk, vagy pedig a rendező (Zayzon Zsolt) akarta, hogy jóval idegesítőbb, erőlködőbb legyen, mint az a szerepétől kitelik. Összességében a jelmeztervező (Cselényi Nóra) alapos munkát végzett, mindegyik figurához hozzá tudott adni valamit.
A díszlet (Mátravölgyi Ákos) is látványos, és jól kihasznált. Ez alatt azt értem, hogy két jelenet között a színpadmesterek simán felállítják az eddigi szobát, hogy egy másik díszletet kapjunk, két sírral és kerítéssel.

Mairtin és Mick koponyákat vernek szét. Egyre világosabbá válik, hogy előbb-utóbb valakinek be lesz verve a feje. Mairtin úgy beszél – miközben püfföli a széthullott csontokat –, mintha cinkostárs lenne Mick feleségének elrablásában. Összeszedik a koponyadarabokat, viszik a zsákot. Később Mick visszatér a baltával, pólójára vér fröccsent. A történet azonban nem áll meg itt, McDonagh alkotásaiban mindig van legalább egy csavar. Jelen esetben ez a hazugságra épül. Mick azt állítja, hogy ittasan vezetett, az anyósülésen ült a felesége, így hunyt el. Ám rajta kívül mindenki azt állítja, hogy a nő már az előtt halott volt, hogy az autó a falnak csapódott volna. Hanlon hoz egy koponyát, aminek a homlokán hatalmas lyuk tátong, Rafferty azonban az ellenkezőjéről próbál megbizonyosodni. Az előadás egyik nagy kérdése, hogy mennyire lehet beleunni a folytonos hazugságokba. Például, amikor Mick nem a teljes igazságot árulja el Raffertynek a kiásott koponyákkal kapcsolatban. Azonban ha csak a feleség haláláról szóló hazugságok lennének a drámában, akkor izgalmasabbnak hatna, és nem lenne túl átlátszó a bűvésztrükk.

Az előadás kezdésénél jóval erősebb a zárlat. A „nem bántottam őt” jó utolsó előtti mondat. Kijózanítja a nézőt, próbálja elhinni, hogy igaz. „Esküszöm”, mondja halkan a felesége koponyájának Mick. Mégis azt veszi észre a néző, hogy elkezdett süllyedni a híg trágyalében, ahol nem csak a kiásott csontok, de Thomas, a rendőr szerint még tizenkét kisgyerek is meghalt. Belefulladunk a hazugságokba. Đ

(A koponya, Thália Színház)