Cseh Tamás 1943–2009

Addigra kijött az első lemez, Levél nővéremnek, amiről egy tévériport is beszámolt, és még engem, a tizenéves kiskölköt is megfogott Cseh meg a Másik. Az a fura, egyszerű dallam és a szöveg. Még addig én olyat nem hallottam, hogy valakik önmagukról énekeltek volna, ilyet, ilyen egyszerűt, hogy „közértbe megy le tejért János és Tamás”. Túlzás vagy sem, azt mondanám, leginkább hipnotikus volt. Még egy kölyköt is arra inspirált, hogy önmagába nézzen. Ami igen nagy kaland. Van, aki tán sosem merné. De még az olyat is, az olyan gyávát is bele tudja húzni a dologba, ha beleszalad egy Cseh Tamás-dalba. Vagyis meghallja, meglátja valahol őt dalolva.

Idővel amúgy számomra a Másik kikopott némileg a Cseh Tamás-univerzumból – attól még nagyon bírtam, amikor éppen megint együtt nyomták –, és rájöttem, hogy Bereményi van a szövegek mögött, és a dalok nem róluk vagy nem csak róluk, hanem rólunk is szólnak. Ahogy azt is megértettem, hogy a hatásukhoz nagyon kell a Cseh gyűrött, bánatos, egyszersmind fanyarul ironikus képe is, persze hangjával együtt, amelyet ugyancsak a gyűrött, bánatos, fanyar és ironikus szavakkal tudnék leírni. (Oké, én botfülű vagyok, vagy inkább szívem van csak a zenéhez, nem igazán hallásom.)

Mindenesetre ez a sok felismerés majd csak sokára történt, előbb még ’76 nyarán betöltöttem a tizenkettőt, és a szüleim elvittek egy nyugat-európai körútra. Asszem, már Nickelsdorfban hipnotikus állapotba kerültem – ma is zöldebbnek látom ott a füvet, mint pár száz méterrel előrébb –, úgy érkeztem Zürichbe, a Vas Maca lakásába. Vas Maca előbb színésznő volt Magyarországon, akkor viszont már second hand svájci ruhakereskedő, de azért mégis inkább színésznő. Csak másállású. Egyszerű ez, mint egy Cseh Tamás-dal. Természetesen színész apám is ott volt, meg színész anyám – tök mindegy, hogy akkor már adminisztratíve ő sem az volt –, és a Margitai Ági, szintén színész, ugye.

A sok színész bort ivott, svájci sajtot evett, és egyszer csak a Vas Maca elővette a Levél nővéremnek című lemezt, és felrakta az akkori leghájtekebb lemezjátszóra. Nyár volt, meleg, tárva az ablakok, szállt ki a dal a zürichi éjszakába: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? / Itt van a város, vagyunk lakói / Maradunk itt, neve is van: Budapest.”

Akkor most nekiláthatnék elemezni ezt a képet, a négy, könnyes szemű magyar színészt – három hazatérő, egy disszidens –, amint Cseh Tamást hallgat 1976 nyarán Svájcban. Indokolhatnám, értelmezhetném a könnyeket a szemükben; magyarázva, mi zajlott az őket bámuló, elvarázsolt kisfiú lelkében. Ám legyen elég annyi, hogy a kisfiú csak akkor kezdett zokogni, amikor pár héttel később a családi Lada átzötyögött a hegyeshalmi határállomás felemelkedő sorompója alatt. Zokogott, egy Cseh Tamás-dalt zokogott, tudta már kívülről. És azután már hipnózis nélkül is tudott önmagába nézni, ami hasznos, bár némelykor gyötrelmes képesség. Ezt a képességet pedig – nagyon kevés mások mellett – Cseh Tamásnak is köszönheti.

Akivel, sajna, még az újságírói pálya sem hozott össze személyesen, de olykor szót váltottam vele magamban. Nem rizsa, pátosz, úgy igaz, ahogy mondom. Például amikor negyven évesen hozzájutottam az első normális lakáshoz, akkor is üzentem neki fejben, mert emlékeztem egy interjújára, amelyben azt mondta: negyvenévesen jutott hozzá az első saját lakásához. Meg akkor is „dumáltunk”, és meghallgattuk „együtt” az egyik lemezét, amikor nem is olyan rég tényleg az enyém lett a lakás, mert akié még volt, az hipp-hopp otthagyott.

Cseh Tamás, egyebek mellett, arra volt jó – és az is marad, történt bár vele, ami történt –, hogy az ember talpon bírjon maradni, amikor nagyon földre akarják vinni. És lehetne ezt is elemezni, de minek. Most, hogy ömlik a médiából az emlékezések, méltatások áradata, valahol azt írták: ha valaki meg akarja érteni a rendszerváltás előtti Magyarországot, akkor csak végig kell hallgatnia a Cseh Tamás-dalokat. Hát, megérteni nem tudom, lehet-e, de megérezni nagyon sok mindent meg lehet belőlük a rendszerváltás előtti és utáni Magyarországból. Na, és persze a privát életünk történéseiből.

Egyébként ami értelem és érzelem viszonylatát illeti a Cseh Tamás-életműben – hadd használjak legalább egy, az alkalomhoz illő szót ebben a némiképp magam javára elsíbolt nekrológban; ezt egyébként, vagyis a síbolást szerintem bírná –, már 1981-ben megénekelte: „Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, / akit oly hőn szerettünk, / Egy Valóság nevű nagybátyám.” Nos, nevezett bácsika azóta sem tért vissza, rendszerváltás ide vagy oda. Akkor viszont maradtak a képzetek, urambocsá’ hazugságok. Amelyek között elsősorban csak érzelmi útmutatással lehet némiképp eligazodni. De mivel az élet tele van átfedésekkel, ellentmondásokkal, azt is hozzá lehet tenni: Cseh Tamás mindezt nagyon okosan, intelligensen tudatta velünk.

Sokat fogok még dumálni vele, miközben most már kegyetlenül hiányozni fog. Ilyen egyszerű ez.