Citizen Welles

Nem mindennapi tehetséggel jött a világra az amerikai Wisconsin államban 1915-ben. Kétévesen olvasott, hároméves korában bábszínházat rendezett a családjának: hatvanas évei végén járó apjának, aki feltaláló volt, és playboy, anyjának, aki zongoraművész volt, és szüfrazsett. Hétévesen már a Lear királyt adta elő, Shakespeare iránti rajongása élete végéig elkísérte. Iskolai évei alatt legalább harminc színdarabban játszott. Tizenhat éves korában Írországba utazott, szekéren bejárta az országot mint tájképfestő, mert festeni, sőt zongorázni is tudott. Szerződtette a dublini Gate Theatre, ott rendezett először igazi színházban, Shakespeare Julius Caesarját.

Kétségkívül csodagyerek volt. „A színház Mozartja” – mondták róla, és láthatólag nagy színpadi karrier várt rá. De hát Amerikában vagyunk, ahol bármi megtörténhet, és hagyják is, hogy megtörténjen. Legalábbis Orson Wellesnek hagyták. Hagyták azt is, hogy 1936-ban egy harlemi színházban megrendezze a Macbethet csupa fekete színésszel, eredeti afrikai tamtamdobokkal, igazi varázslóval. Hagyták, hogy húszévesen saját színháza legyen New Yorkban, a Mercury Theatre. Az ifjú titán ott kiélhette ambícióit: rendezett, játszott, díszletet, jelmezeket készített, rádiójátékokat rendezett, náci egyenruhába öltöztetett színészekkel adta elő – Egy diktátor halála alcímmel – a Julius Caesart.

A fordulat 1938. október 30-án következett be. Akkor sugározta a CBS rádiótársaság Orson Welles és a Mercury Theatre Támadás a Marsról című rádiójátékát, mellyel sikerült fél Amerikát pánikba ejteni, miután a jámbor rádióhallgatók arról értesültek, hogy marslakók támadták meg a Földet, és űrhajójuk éppen New Jersey állam területén szállt le. A közönség nagy része nem tudta, hogy rádiójátékot – H. G. Wells A világok harca című fantasztikus regényének feldolgozását – hallja, és nem maga Roosevelt elnök, hanem egy őt megtévesztésig utánzó színész figyelmeztet a veszélyre. Kitört a pánik, az országutakat pillanatok alatt menekülők tízezrei lepték el.

A botrány megváltoztatta Orson Welles életét. Ha nem Amerikában vagyunk, talán kitiltották volna minden nyilvános fórumról, itt azonban lehetőséget láttak benne. Egy filmtársaság azonnal szerződést ajánlott neki és színházának: készítsenek filmet Hollywoodban.

Soha életében nem csinált még filmet, sem ő, sem színészei nem játszottak még kamerák előtt. Az ajánlatot szemrebbenés nélkül elfogadta. A huszonnégy éves fiatalemberrel madarat lehetett volna fogatni, amikor meglátta a filmgyárat, ahol majd dolgozni fog. „Ilyen csodás mechanikai játékot még egyetlen gyerek se kapott!”

Tizenegy hónapnak kellett azonban még eltelnie, hogy hozzájuthasson a játékához. Ennyi idő alatt készült el a szerződés az RKO filmstúdió és Orson Welles között. Ezalatt kitanulta a szakmát. Megnézte a legjelentősebb alkotásokat, háromszor, ötször, tízszer. Tizenegy hónap után pedig olyan szerződés volt a zsebében, amilyet addig még senkivel nem kötöttek Hollywoodban: abszolút szabad kezet kapott, egy személyben lehetett író, rendező, producer és főszereplő. Vagyis Az aranypolgár volt az első úgynevezett szerzői film, melyet Hollywoodban leforgathatott valaki. Elég jó ajánlat ez annak, aki sohasem állt még a kamera egyik oldalán sem.

A sztárok persze morogtak, nem akartak egy névtelen, de annál öntudatosabb kezdővel dolgozni, a forgalmazók nem bíztak a sikerben. Welles azonban fütyült a sztárokra és a forgalmazókra, ő a saját színháza, a Mercury társulatával kívánta eljátszatni a film szerepeit. Így esett meg, hogy Az aranypolgár nemcsak Orson Welles, hanem lényegében a teljes szereplőgárda első filmje volt.

Az 1941-ben bemutatott filmet négy Oscar-díjra is jelölték, de végül csak a forgatókönyvért járót tudta elhozni. A film egy dúsgazdag sajtómágnás élettörténetében a pénz hatalmát és személyiséget romboló hatását mutatja be – igen leegyszerűsítve. Kész csoda, hogy ilyen filmet lehetett készíteni Hollywoodban, de nem is csináltak belőle rendszert a későbbiekben. Az aranypolgár ráadásul nem volt nagy siker. Ehhez alaposan hozzájárult a sajtócézár Hearst, akiről Welles Kane alakját mintázta. Hearst a film elkészítésének teljes összegét felajánlotta a gyártó RKO-nak, ha elégetik a kópiákat. A filmvállalat ezt szerencsére megtagadta, így Hearst csak a forgalmazás útjába tudott akadályokat gördíteni. Így a „világ legjobb filmje” sohasem lett sem közönség-, sem kasszasiker. Filmtörténeti jelentőségét is csak tíz évvel később fedezte fel a fiatal francia kritikus, André Bazin, s így jutott el a film az 1958-as nagy elismerésig, amikor a brüsszeli világkiállításon beválasztották a világ tizenkét legjobbja közé. Nálunk a hetvenes években kezdték szűk körben vetíteni, hivatalosan pedig csak 1982-ben mutatták be – a televízióban.

Így történt, hogy a még mindig csak huszonhat éves Orson Welles új játékszenvedély, a filmkészítés rabja lett. Mérhetetlen ambícióval, tele ötletekkel, kísérletező kedvvel és örökös anyagi gondokkal küzdve szinte rávetette magát a munkára. Rendezett bűnügyi filmeket: Az óra körbejár (a legrosszabb filmjének tartotta), A sanghaji asszony, melynek híres tükörjelenetét (miként Az aranypolgárét is) minden rendes filmiskolában tanítják. Három filmtörténeti klasszikussá vált Shakespeare-mozit készített, a Macbethet, az Othellót és a Falstaffot. Valamennyinek a főszerepét ő játszotta, utóbbiét ötvenévesen, már a jól ismert, valóban falstaffi termettel. Amit szívből utált, az a színészkedés volt. Csak kényszerűségből, anyagi okokból vállalt filmszerepeket, hogy a gázsiból folytatni tudja félbehagyott munkáit.

Hamar megcsömörlött Hollywoodtól, nem is volt ő oda való. A filmjei nagyon távol álltak az álomgyárban elvárt stílustól és tartalomtól. Sohasem a jó és a rossz sztereotípiájában gondolkozott, filmjeiben sohasem a jó győz és a rossz elbukik, az ő hősei mindig kivételes sorsú emberek és bonyolult jellemek, akiket gonoszságukért elítélünk, de esendőségükért akár szeretni is tudjuk őket. Ilyen volt Kane is, az aranypolgár, de ilyen Macbeth vagy akár A gonosz érintésének rendőrfelügyelője. Hollywood nem kért ezekből a bonyolult, képileg komor, moralizáló filmekből és ebből az öntörvényű, korlátokat nem tűrő, irritálóan zseniális művészből. Büszke volt rá, de nem tudott vele mit kezdeni.

Az ötvenes évektől kezdve – bár mindig is amerikainak tartotta magát – Welles egyre többet tartózkodott és dolgozott Európában, főleg Spanyolországot és Olaszországot szerette. „A mediterrán kultúra emberibb, és nem a bűntudatra épül. Rosszul érzem magam az olyan társadalmakban, amelyekben nincs természetes vidámság, és amelyek nem tudnak nyugodtan szembenézni a halállal.” Európában forgatta két legnagyobb, Az aranypolgárral vetekedő filmjét, az Othellót 1952-ben (Cannes-ban nagydíjat kapott) és A pert 1962-ben, melyet ő maga tartott a legjobb filmjének.

1967-ben Budapesten is járt. Hatalmas porköpenybe burkolt alakjával úgy masírozott át a Szentháromság téren, egy filmforgatás helyszínén, hogy észre se vette. A rontott kópiát bizonyára azóta is őrzi boldog tulajdonosa.