Chopin és Liszt – nagy tömbökben
A Cziffra-emlékév egyik jeles eseményeként Chopin és Liszt műveiből adott hangversenyt a MÁV Szimfonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar a Zeneakadémián. Az első félidő zongoraszólistája Balázs János, az emlékév kitalálója volt.
Az emlékév Cziffra György születésének századik évfordulóját ünnepli, Balázs János azonban évek óta kiemelt feladatának érzi, hogy a nagy zongorista zenei örökségét ápolja. S bár Cziffrát a magyar közönség sose felejtette el, alighanem Balázs Jánosnak köszönhető, hogy a mai magyar zenei köztudatban ennyire intenzíven jelen van. S mivel Balázs János zongoraművészi repertoárjában is kiemelten szerepelnek a Cziffra előadásában gyakran rögzített művek, óhatatlanul hajlamosak vagyunk a két zongoraművész zenei teljesítményét összemérni. Ami nemcsak Balázs Jánosra nézve nem előnyös, de valószínűleg egyetlen élő zongoraművészre sem. Helyesebb Balázs Jánost mindettől független zongoraművészként kezelni.
Annak pedig kiváló – ezt bizonyította a mostani hangverseny első fele is, ahol két mini-zongoraversenyben játszotta a szólót: Chopin Andante spianato és nagy polonézében, valamint Liszt Haláltáncában. Különösen a Liszt-műhöz szükséges igen magas technikai tudás és fizikai jelenlét – Balázs Jánosnak mindkettő adottsága. E két mű erősen bazírozik a népszerűségre – ha Cziffra zenei erényeit emlegetjük, az talán épp az, hogy ezt a hatásvadász jelleget eliminálja, vagyis nem érzeleg. Balázs János ebben inkább hasonlít a hagyományosabb közelítésekhez.
A Liszt-mű kapcsán azt éreztem még, hogy mennyire elszoktunk a Zeneakadémia nagyzenekari hangzásától: az ekkora apparátusú művek mostanság a Müpában kapnak helyet – és ez alapjában helyénvaló is; mégsem árt néha gyomorból érezni e művek fizikai erejét. Erre most a MÁV Zenekar remek kíséretében alkalmunk adódott.
A szünet után jött Liszt Koronázási miséje, mely önmagában is épp elég nagy zenei falat. Amilyen közel áll időben egymáshoz a két Liszt-mű, zeneileg annyira különböznek. A Koronázási mise hittel átélt, a szöveghez és a katolikus liturgiához minden rezzenésében alkalmazkodó darab, melyben a 116. zsoltár szövegére íródott Graduale is helyet kap, orgonakíséretes énekkarra. Számomra talán ez volt az est fénypontja: a Nemzeti Énekkar itt tudása legjavát mutatta, és régóta érzem úgy, hogy Kesselyák Gergely legnagyobb erőssége az, ahogy az énekhangot, az énekkari hangzást kezeli. A szólisták közül Szabóki Tünde klasszisokkal jobban értette a művet, mint társai, akik operát énekeltek. László Boldizsár tenorja egyszerűen nem illik ehhez a miséhez, ugyanez elmondható Bakonyi Marcellről a szólókban és a kamaraéneklésben – nála a kórust túléneklő hangerő írható a pozitívumok közé. Szántó Andrea zeneileg alkalmazkodott a darabhoz és Szabókihoz, hangilag azonban elmaradt tőle. A zenekari kíséretes tételekben az énekkart sem mindig éreztem elég hajlékonynak és árnyaltnak. A zenekarból dicséretet érdemel a koncertmesteri szóló, és általában az egész zenekar, amely hibátlanul követte a karmester utasításait.
A sok szép részlet, nagyszabású és árnyalt hangzás ellenére a végén nem éreztem a katarzist – a mű ugyan megszólalt, de nem „történt meg”. Lehetséges, hogy egyszerűen tényleg sok ennyi zene egy estére – az előadóknak és a közönségnek is? Đ
(MÁV Szimfonikus Zenekar, Zeneakadémia, február 10.)
