Bűn és büntetés

„Menj, most mindjárt, ebben a percben, állj ki a keresztútra, hajolj le és csókold meg előbb a földet, amelyet beszennyeztél, aztán hajtsd meg magad az egész világ előtt, a négy égtáj felé, és mondd fennhangon, mindenkinek: »Öltem!« Akkor az Isten új életet ad neked”, mondja Szonja, a fiatal prostituált a gyilkos Raszkolnyikovnak Dosztojevszkij nagyon is aktuális regényében, a Bűn és bűnhődésben. Szonja, ahogy ezt Dosztojevszkij megfogalmazza, „remeg” az indulattól. Elborzad a gyilkosság tényétől, ugyanakkor mintegy meg is döbben azon a mérhetetlen szenvedésen – ahogy Dosztojevszkij fogalmaz –, amely magát a gyilkost, a bűn elkövetőjét sújtja.

A gyilkosságra nincs indok, üzeni Dosztojevszkij. Nincs olyan „különleges felhatalmazás”, ami alapot adhatna az ölésre.

A keresztény-zsidó hagyomány alaptörvénye mindez. Nem ölünk, nem öljük meg embertársunkat, mert az életről és a halálról egyedül Isten hozhat döntést, ez az Úr privilégiuma. Vagyis a gyilkosság a legsúlyosabb bűnök egyike, az Örökkévaló – ahogy a zsidó hagyomány mondja –, vagyis az Isten elleni bűn. A gyilkossággal egyenértékű az öngyilkosság is, tehát önmagunkat sem ölhetjük meg, ez ugyanúgy súlyos, Isten elleni bűn, ahogy embertársunk megölése is az. Az evangéliumban, Máté evengéliumában ezt olvashatjuk: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre”.

Szonja tehát – aki első azok között, akiknek Raszkolnyikov bevallja tettét, az uzsorás öregasszony meggyilkolását – azt követeli, hogy a gyilkos adja fel magát, mondja ki, mit is tett. Cselekedetünk kimondása lehet az a gesztus, mondja Dosztojevszkij, aminek segítségével megértjük, hogy mitől is leszünk „méltók” az ítéletre.

A gyónás szentsége ugyanerről szól. Kimondom a bűnömet, tehát szembesülök azzal, amit tettem. Vannak olyan vallási közösségek, amelyek a bűnök megvallását elegendőnek is tartják, azt tanítják, hogy ezzel a gesztussal elindulhat a bűnös a „megtisztulás” útján. Vannak viszont olyan közösségek, amelyek számára a cselekedetek megvallása még kevés. Szinte semmi. Ha nincs megbánás, akkor a megvallás kevés.

Raszkolnyikov esetében ez az utóbbi következik be, méghozzá immanens módon. Megvallja tettét, bíróság elé is kerül, el is ítélik, de ő maga nem ismeri fel, hogy amit tett, az ténylegesen bűn. Önmagát csak „gyengének” tartja, úgy érzi, „tetűember” volt, vagyis nem tudott élni azzal a „hatalommal”, amit pedig – így hiszi – megszerezhetett volna az öregasszony megölése árán. Ki is mondja, hogy mi motíválta a gyilkosságra: „azt kellett megtudnom, mégpedig sürgősen, hogy tetű vagyok-e én is, mint a többi, vagy ember? Át merem-e hágni a törvényt, vagy nem? Le merek-e hajolni a hatalomért, vagy nem? Remegő teremtmény vagyok-e, vagy jogom van...” – Raszkolnyikov azt akarta megtudni, hogy van-e „joga” ölni.

Ha van „joga”, akkor „jelentős ember”, aki „nagy tetteket” hajt majd végre, akár az emberiség érdekében is. Példaképe ebben Napóleon.

Dosztojevszkij az „átlagember” és az „istenember” közötti különbséget vizsgálja regényében. A fiatal, szegény sorsú egyetemista Raszkolnyikov önmagát különlegesnek, „istenembernek”, vagy másképpen szólva „übermensch”-nek gondolja. Nietzschének ezt a később elterjedt definícióját tudatosan használhatjuk ebben az összefüggésben, miközben filológiai tényként nem állítjuk azt, hogy az orosz író tudott volna a német filozófus munkásságáról.

Ugyanakkor arról vannak információink, hogy Nietzsche nagyon is ismerte, és sokra is értékelte Dosztojevszkij műveit.

Ebben a pillanatban mégis elsősorban a bűn és a büntetés kérdése érdekelhet bennünket. Most, az orosz-ukrán háború napjaiban mintha Dosztojevszkij világába csöppentünk volna: Putyin gyilkosságainak okait nehéz megértenünk, mindaz, hogy lakóházakat, iskolákat, kórházakat bombáz a kívülálló számára meglehetősen véletlenszerűen, legfeljebb azzal magyarázható, hogy valamiféle „istenemberi” erőt tulajdonít önmagának, aki mintegy olyasmit is megengedhet, amit egy „átlagember”, vagy egy „tetűember” nem.

Putyin önmaga „kivételességét” kívánja bizonyítani, aki áthághatja a törvényeket, aki „felette áll” az erkölcsi és társadalmi elvárásoknak. Viselkedése, testbeszéde, az, ahogy például politikusokról nyilatkozik, mind-mind azt a világot idézi, ami Dosztojevszkij és általában véve is a XIX. századi orosz irodalom világa. Gőggel utasít el mindenkit, aki számára csak „átlagember”, olyan asztalokhoz ülteti le tárgyalópartnereit, amelyek az ő megközelíthetetlenségét, „istenemberi” mivoltát erősítik. Putyin XIX. századi, retrográd figura, akinek szerepe, gondolkodása, magatartása akár nevetséges is lehetne, ha nem egy atomhatalom legfőbb irányítójáról beszélnénk.

Putyin úgy gondolja, „joga van” ölni. Felette áll mindenkinek, mintegy „rendet tesz” a világban, mert ő meghatározhatja azt, hogy merre kell fejlődnie az emberiségnek. Neki „joga van” megváltoztatni a dolgokat, mert ő isten. És ez az isteni szerep mindennél veszélyesebb. Súlyos személyiségzavarral küzdő politikai vezető, aki önmaga nárcizmusát mindannyiunkra ráerőlteti.

Dosztojevszkij regényében Raszkolnyikov soha nem ismerte fel, hogy nincs joga ölni. Őt Szonja szerelme téríti olyan irányba, amelynek segítségével új életet kezdhet. Számára ez lesz a megváltás.

Putyin számára nincs megváltás. És a mi számunkra sincsen. Putyin bűne a mi büntetésünk.

Szerző: Petőcz András