Bruck András: Nem vagyok ennyire ravasz

– Meghökkentett. Azzal, hogy a magyar közélet-közérzet egyik nagy realistájaként szerelmi játszmákról írt regényt. Lángolásokról, érzelmi kínzásokról, árulásról, érzéki bolyongásokról. Könyve irodalmi önterápia Magyarország politikai dühkitörései ellen?

– Nem. Mert nem azért fogtam bele a regénybe, hogy kizökkentsem magam. Hol ezt csinálom, hol azt. A szavak meg hol erre gurulnak, hol arra. Aki szavakból él, ír ilyen, ír olyan műfajban is. Ahogyan egy kiránduló hol a János-hegyre megy, hol a Szabadság-hegyre. Mikor mihez van kedve. Tíz évig egyáltalán nem írtam politikai jellegű dolgokat, nem volt kedvem hozzá. Aztán bepöccentem...

– Merthogy?

– A regényben nincsenek falak, azt tesz, azt ír az ember, amit akar. Ettől jó regényt írni. A politika más, ott a falnélküliség életveszélyes. Ez volt az egyik ok, a korlátok nélkülivé vált magyar politika, amiért „visszatértem”. A másik az, ahogyan a politika ilyen-olyan beszélői, elemzői bemutatták az itthoni világot. Mintha ők máshol élnének, nem ugyanazt a „kötelező irodalmat” olvasták volna. El akartam mondani, hogy én mit gondolok minderről.

– Éppen egy éve, 2012 nyarán kezdte politikai esszésorozatát az Élet és Irodalomban.

– És illő szerénytelenséggel mondhatom, olyan nagy hullámokat vert föl az a bizonyos visszatérő írás, hogy rájöttem, van még hely egy új szereplőnek. De akkoriban, tavaly nyáron már készült ez a regény is, az Elárult szavak. Története pedig jó régóta a fejemben volt. Lassan érett be bennem.

– Két pesti értelmiségi, Félix és Edit – a férfi művészettörténész, a nő kulturális szerkesztő a köztévében – különös viszonyáról szól a regény. És nincsen benne politika. Pontosabban: Edit már-már politizálna, de szándékosan elhallgat. Mintha ön „rájátszana” arra, hogy Bruck András olvasói valamiféle politikai igazságot várnak öntől, ám ebbe a regénybe az nem férhet bele.

– Nem vagyok ennyire ravasz. Két ember szerelmi tébolya, szerelmi háborúja, elsodródásuk egymástól, vajon visszatalálnak-e egymáshoz – ez nekem eleinte szigorúan a kettőjük magánügye volt. Egy magánügyregény. Aztán, ha a direkt politika nem is, de a közélet, az elmúlt évek közhangulata egyszerűen betüremkedett a történetbe. Eleinte ellenálltam, majd úgy gondoltam, jobb a békesség. És talán nem is vált kárára a regénynek, hogy a két főszereplőt nem izoláltam teljesen attól a miliőtől, amelyben élünk, ők is, én is. De azért nem lett közéleti regény. A könyv fő sodrása mégiscsak egy magánéleti válság.

– Ugyanakkor krimiszerű keretet adott a történetnek: egy pszichotikus alak, egy volt nyomozó zaklatja hőseit.

– Ebben már van egy kis ravaszkodás, fifika, de megtetszett a háttérben mesterkedő Gonosz által kínált kerettörténet. Az, hogy a szerelmes párt nemcsak a nagy szerelmek elmaradhatatlan kísérői, a bizalmatlanság, az árulás, a félreértések sújtják, hanem – tudtuk nélkül – egy ismeretlen figura is mozgatja a szálakat. Mint a Nescafé: 3in1. A krimiszerűség írói eszköz, feszültségfokozás. Nem mintha nem bíznék abban, hogy a szerelem önmagában is elvisz egy könyvet, mert ha az nem, akkor mi? De egy jó gonosz sosem árt.

– Nem mellesleg: nagyon pesti történet, benne a romkocsmák világával.

– Régebben sokat jártam romkocsmákba, ma már kevésbé, de természetes volt, hogy hőseimet olyan közegbe helyezzem, amelyben én is otthon vagyok. Másrészt nem szeretek bíbelődni bizonyos szituációk aprólékos leírásával. A Király utcánál jobbra... a Klauzál térnél balra... ezt ismerem, ez így sokkal egyszerűbb volt.

– Könyve úgy befejezett, hogy voltaképpen befejezetlen. De nem fedném föl, miért. Lesz folytatása?

– Ezt már más is felvetette. Volt, aki nagyon szeretné tudni, mi lesz azután... Más szerint ennyi ebből éppen elég. Azt hiszem, elég nagy olvasói nyomás kellene ahhoz, hogy a hőseimet nem éppen szívderítő helyzetükben továbbkínozzam. Vagy éppenséggel megváltsam őket.