Brahms – a brémai muzsikusokkal

Paavo Järvi a Müpa visszatérő vendége, de először jár itt saját zenekara, a Brémai Német Kamarafilharmónia élén. Ezt a zenekart 2004 óta edzi, fél szavakból értik egymást, zeneileg pedig teljesen egy nyelvet beszélnek. Ez a nyelv pedig akkor is nagyon vonzó, ha elüt attól, amit megszoktunk.

Mert egyrészt mely fán terem a kamarafilharmónia nevű vaskarika? Kamara is, filharmónia is: kicsi is, nagy is (mint a violoncello, azaz nagybőgőcske)? Épp ilyen: minden hangszer megvan benne, mint egy szimfonikus zenekarban, csak kevesebb. Egész pontosan: kevesebb vonós – mert a négy kürt nem tud kevesebb lenni. Így aztán nemcsak a méret és a hangerő más, hanem az arányok, következésképp a hangszín is. Ennek ellensúlyozására (vagy tökéletesítésére?) az ülésrend is eltér: a bőgők (négyen) a prímek mögött vannak.

Másrészt az egész zenekar másképp szól. De ez már nemcsak ülésrend kérdése: mert ilyen fontos brácsaszólamot nem hallottam még – a szokatlan mód kiemelkedő vagy kiemelt szólamoktól hangzik másképp ez a Brahms, mint amit megszoktunk. Nincsenek árnyékban maradó részletek: minden hang, gondolat fontos, minden átgondolt. Mint egy ékszer, melynek minden szeme ki van fényesítve – mégsem válik az egész valamiféle rokokós öncéllá: e váratlan részletek, ezek a szokatlanul megcsillanó hangok megtartják a figyelmünket –, de mindez csak hordozója az előadásnak. Az előadás spiritus rectora pedig Paavo Järvi, aki azt mutatja meg, amit ő Brahmsról, a Hegedűversenyről és a D-dúr szerenádról gondol. Így a hallgató is gazdagabb lesz, újat tanul.

A Hegedűversenyben van ehhez egy partnere: az itthon ismertebb Janine Jansen helyett a teljes turnéra beugró Alena Baeva. Patricia Kopatchinskaja óta nem vagyok meglepve, ha nem egy lárva, hanem egy hús-vér ember, egy igazi nő jelenik meg a színpadon – Baeván magas sarkú cipő, melyet nem mindig takar el földig érő, combig felsliccelt selyemruhája. Ezek külsőségek, viszont összhangban állnak a művésznő játékával. Szinte örülök, hogy nem minden hang makulátlanul tiszta, cserébe a sterilitásnak nyoma sincs Baeva játékában. És mintha nem beugrana: tökéletesen összhangban van a zenekarral és Järvivel – ami persze lehet a tapasztalt karmester érdeme is. Az előadás lassú, ragyogó, analitikus, és nem a hangerő révén erőteljes. A második tételben nemcsak az oboa szólóját érdemes kiemelni: itt is a szépség dominál – a harmadik tételben viszont tán még sose hallottam ennyi táncot, könnyedséget.
A ráadásként előadott Ysaÿe a versenygyőztes virtuózt és a már érett, átélt művészt is megmutatja.

A szünet után elhangzó, kissé talán túlzottan a zsengék közé sorolt D-dúr szere-
nád még inkább az a zene, melyben a Brémai Kamarafilharmónia meg tudja magát mutatni: mert ebben az 1858–59-ben írott, hattételes műben sok belső játék, zenekari kamarázás rejlik, és Järvi zenekarához ez passzol a legjobban. Sziporka – ez a szó jár az eszemben mindvégig. Sodró lendület, természetesség és váratlanság, sok tánc, valamint számos ragyogó szóló és kamara jellemzi ezt a szellemes előadást is. Ez a csapatmunka Järvi zsenijének gyümölcse. Đ

(Paavo Järvi és a Brémai Német
Kamarafilharmónia, Müpa, április 27.)