Bradley Cooperrel dolgozik és migránsokat importál Mundruczó Kornél

– Ha választania kellene, kivel forgatná a következő filmjét: Monori Lilivel vagy Bradley Cooperrel?

– Lehetetlen megválaszolni.

– Akkor úgy kérdezem: a külföldön alig ismert, de klasszis színésznőt vagy a világsztárt választaná?

– Így sem jobb. Monori Lili eddigi munkáimban kulcsszerepeket kapott, az én szememben az ő szakmaisága máshol tart, mint a legtöbb színészé. Bradley Cooperrel még nem dolgoztam. Viszont – szerencsére – nem kell választanom közülük: ha minden jól megy, jövő év elején együtt forgathatok vele is.

– Amiről egyelőre csak annyit tudni: hollywoodi produkciót bíznak önre, Deeper lesz a címe, és egy mélytengeri árokban játszódó sci-firől van szó. Kik lesznek Cooper partnerei?

– Erről még nem beszélhetek, annyit azonban elárulhatok, hogy amikor megismertem a forgatókönyvet, a lehetséges főszereplők listájára elsőként Bradley Cooper nevét írtam föl. Elküldték neki a könyvet, és ő azonnal rábólintott. Első találkozásunkkor, New Yorkban kiderült, mindent tud rólam, látta a filmjeimet, a Fehér Istenért pedig egyenesen rajong. Kevés olyan színészt ismerek, aki egyformán magas színvonalon képes megjeleníteni a drámai mélységet és az ösztönös komikumot. Coopernek mindkettő nagyon jól áll.

– Visszatérve Monori Lilire, a Proton Színház legújabb előadása, a Látszatélet úgy kezdődik, hogy fél órán át a színésznő arcát látjuk premier plánban a színpad elé helyezett filmvásznon. Elég kockázatos indítás, nem?

– Monori Lilivel nem az. Az ő arcáról nem lehet levenni a tekintetet.

– Maga az előadás mintha új utat nyitna a Proton Színház életében.

– Ez volt a cél: a Látszatéletben a makro- és a mikrovilág egyszerre van jelen a színpadon. Mikrovilágon értem például azt, amikor egy kamera segítségével egyetlen emberi arcot látunk hosszan. Ennél lecsupaszítottabb jelenség a színpadon nem létezik, miközben ez az egyetlen arc a színész őszinteségével, erejével, intenzív jelenlétével óriási energiát képes megmozgatni. A makrovilág maga a színpad, amelyet soha nem helyeztem még ennyire távol a nézőktől, mint ebben az előadásban. A nézőtér felől a színpad nagy totálképnek látszik, ahol apró emberek mozognak. De a történetszerkesztés mikéntje, a vizualitás jellege, a színpadi tér felfogásának minősége is gyökeresen más ebben az előadásban.

– Ez a formanyelv megújításához kapcsolódik, de a Látszatéletben a témaválasztás is szokatlan a Proton Színháztól: 2016 Magyarországán vagyunk, a helyszín egy józsefvárosi bérlakás, a szereplők között találunk kilakoltatásra ítélt roma asszonyt, korrupt tisztviselőt, erőszakos párja elől menekülő családanyát. Egyre jobban foglalkoztatja a közélet?

– Ellenkezőleg: egyre kevésbé érdekel. Akármilyen aktuálisnak tűnik is a Látszatélet, nem akartuk plakátszerűen meghatározni, miről szóljon a darab; nem akartunk üzeneteket megfogalmazni a cigánykérdésről, a rasszizmusról, a lakáshelyzetről vagy a családon belüli erőszakról. Emberi sorsokat, drámai szituációkat kerestünk. Azt vizsgáltuk, ezek a karakterek miként viselkednek az aktuális helyzetekben. A színházi forma a próbák során alakult, nem tudtam előre, mire fut ki a játék. De sokkal jobb volt így belezuhanni az ismeretlenbe, mint unalomig ismert formák felől összerakni egy előadást. Ami a fejünkben volt, az egy sokkal általánosabb dolog, valamiféle művészi, emberi és morális attitűd, amivel egy társadalomról beszélni kívántunk.

– A néző mégis azzal az élménnyel távozik, hogy igazi politikai színházat látott.

– Azért lehet így, mert minél inkább közelítünk a való élethez, a létezés komplexitásához, annál politikusabbá válik a színház. Ráismerünk a saját életünk problémáira, anélkül hogy megzavarna a balról vagy jobbról érkező agitprop, ami sajnos a színházakban is egyre gyakrabban fordul elő. Előadásunkban nincsenek klisék, elvárt megoldások, miközben a szereplők számos rossz döntést hoznak, amelyek viszont a karakterükből és a szituációkból következnek.

– A legsikeresebb színházi rendezők közül sokan – Alföldi Róbert, Bodó Viktor, Kovalik Balázs – részben politikai tiltakozásként már csak külföldön dolgoznak. Sőt Schilling Árpád idehaza is aktívan politizál, március 15-én ő rendezte a tanári demonstrációt a Kossuth téren. Ön nem érez késztetést bármilyen politikai megnyilvánulásra?

– Egyáltalán nem. Én más alkat vagyok. Ugyanakkor azt gondolom – éppen annak kapcsán, amiről eddig beszéltünk –, hogy minden egyes munkám valós, erős politikai szerepvállalás, még ha nem agitpropjellegű is. Az elmúlt tizenöt évben munkáim nagy része külföldhöz kötött, ezért különös öröm számomra, amikor évek után újra Magyarországon dolgozhatok. A legutóbbi magyar színházi produkcióm óta is eltelt két és fél év.

– Azt sem érzi, hogy erőteljesebben kellene szót emelnie a független színházak hazai ellehetetlenítése miatt?

– Vehemensen részt vettem a tiltakozásban már akkor is, amikor a Proton Színház még nem pályázott működésre, de szolidaritást vállalt a veszélybe került függetlenekkel. Kaptam is érte rendesen. Egyébként az érdek nélküli szolidaritás ritka jelenség, mert amikor később mi kerültünk bajba, nem tapasztaltunk hasonló kiállást. Mindenesetre tény: még a legjobb magyar független színházaknak is méltatlan harcot kell vívniuk a fennmaradásért. Mindez azzal a veszéllyel jár, hogy egy adott generáció egyszerűen feladja a saját egzisztenciájáért folytatott kilátástalan küzdelmet s kiszáll a színházcsinálásból. A magyar kulturális életben húsz éve tart az elképesztő pazarlás. Itt nem arra megy az állami támogatás, amire kellene. Ha a lengyeleknek vagy a románoknak volna például egy Proton Színházuk, amely folyamatosan nemzetközi sikereket arat, annak már rég más szinten lenne az állami dotációja. A Proton vagy Pintér Béla és Társulata ugyanúgy hungarikumok, mint a kürtőskalács. És ez nem rosszindulatról vagy pártpolitikáról szól, hanem arról, hogy az aktuális hatalomnak nem fontos a kultúra. Korábban is fütyült rá, most is.

– A Proton miből él?

– Bármilyen furcsán hangzik, elsősorban a piacról. A külföldi vendégjátékokból és a nézőkből. Minden előadásunk külföldi koprodukcióban jöhet csak létre, ám utána rendre eléri, sőt több esetben már meg is haladta a százas szériát. Ebből alig harmincat-negyvenet játszunk idehaza, a többit külföldön – mindenütt telt házzal. Egyik előadásunktól sem búcsúztunk még el, mindegyikre van kereslet szerte a világban. A Látszatéletre már most van majdnem harminc lekötött előadásunk, de Magyarországon csak decemberben játsszuk legközelebb.

– Mielőtt Hollywoodba indul, még elkészít egy filmet: a napokban kezdődik és augusztusig tart a Felesleges ember forgatása. Most is aktuális témához nyúl, a történet Budapesten játszódik, a tavalyi menekültválság idején. Konkrétan miről szól?

– Egy hitehagyott világban az ember viszonyát mutatja be a csodához egy különleges képességű fiú és egy orvos barátságán keresztül. Hasonló a módszerünk, mint a Látszatélet és a Fehér Isten esetében: nem előre elkészült válaszokat fogalmazunk képbe, hanem a közös munka során alakítjuk a formát. Cserhalmi György és Balsai Móni mellett a másik két főszereplő egy csecsen fiú és egy grúz-orosz színész. És mivel jelenleg nincsenek menekültek Magyarországon, Németországból kell hoznunk migránsokat statisztának.