Bécs és Berlin
Megszokhattuk az utóbbi években, hogy az Alsó Belvederében (kezdőknek: Bécs, Rennweg, haladóknak: figyelem, estek itt némi átalakítások mostanában, bejárat, kijárat, jegypénztár, büfé, de a lényeg persze ugyanott van) olyan széles ívű tematikát választanak az ideiglenes tárlatoknak, amibe aztán minden belefér. (Rossz nyelvek szerint: minden, ami a raktárban található. Ez így persze túlzás, de az azért tény, hogy az elhúzódó válság azért nyomott hagyott a császárváros múzeumain, kiállítóterein is. A pénz helyett – mellett – a kreativitás került előtérbe. Mostanában, hogy elindult a kilábalás, már nyugodtan megállapíthatjuk ezt. Meg persze azt is, hogy mindez nagyon viszonylagos, mondjuk, Budapestről nézve. Az összehasonlításról csak annyit, hogy nekünk legyen mondva.) A látogató ezúttal azt hiszi, azt hiheti a cím olvastán, hogy most szakítva lesz a hagyománnyal (Bécs és Berlin, ez a cím, ami sokkal konkrétabbnak látszik, mondjuk, annál, hogy Álom vagy Éjszaka vagy ilyenek – amelyekhez a közelmúltban volt szerencsénk), de aztán persze kiderül, hogy téved. Mert főleg a húszas-harmincas évek képzőművészete hasonlítódik össze itt (van egy kis amplitúdója azért a dolognak), és persze a festmények meg a grafikák viszik a főszólamot, de nemcsak a városábrázolások jöhetnek szóba (pedig talán azok a legérdekesebbek), hanem minden más is, témák, alkotók és irányzatok, szinte minden teremnek más lesz így a tematikája – és vész el így lassan az eredeti ötlet.
Az eredeti ötlet, mely (kimondatlanul ugyan) annak a tételnek a cáfolatára épül, miszerint Bécs a két háború között bennragadt a szecessziójában (nehéz azért Klimtet, Schielét csak úgy meghaladni), míg Berlin dübörgött előre az izmusok kék lován, egészen a Hitlerájig. Nem, mondja a tárlat, Bécs is mozdult azért, és nem is csupán másodhegedűsként. Ilyenkor az ismert nagyok mellett sok, méltatlanul elfeledett alkotó kerül reflektorfénybe, ez már magában is öröm. Az pedig külön az, milyen jelentős a magyar kontingens (Scheiber Hugótól Moholy Nagy Lászlóig) ezen a tárlaton.
Nádas Sándor
