Azok a szép napok!

Sokféle olvasata lehet Dés Mihály könyvének. Tájékozatlan, ám kíváncsi olvasók kulcsregényként falhatják lapjait, tűnődve azon, hogy az epizódszereplők miért a saját nevükön futnak, és miért kényszerül találgatásokra a főszereplővé avatott élő vagy holt kulcsfigurák személyazonossága kapcsán? Egy csábító naplójaként is lehet lapozni, olyan széptevő emlékírásaként, aki csak a testiségben hasonlít valamelyest Casanovára, ám a szívében igazából wertheri alkatú. Egy lányt szeret, csak uralni nem képes ösztönei ráncigáltatják vele a női nem további egyedeinek fehérneműit.

De ha már irodalmi mintákat, valós és regényhősöket hozunk fel példaként, a főszereplő Koszta János szellemi arcéle se Don Juanra, se Casanovára, se Wertherre nem hasonlít. Ez csak a felszín csacsogása. Ha hasonlítani lehet valakihez, akkor egyedül Fabrizio del Dongóhoz, Stendhal A pármai kolostor című regényének főhőséhez lehet. Fabrizio ugyanis járt Waterloo-nál, belekeveredett a világtörténelmet hosszú időre meghatározó csatába, csak éppen nem tudta, mit lát. Koszta János is átélhetett jelentős vesztes csatákat, de nem vette észre, mi volt a tétjük.

A kortárs mindig vak? Nem hinném, mert akkor nem akadnának olyan híres vagy hírhedt személyek, akik alakítják is az eseményeket, nemcsak nézik. Koszta Jánosnak az a fő baja, hogy lemaradt 68-ról. Ez talán mégsem az ő személyes hibája, mert lényegében minden magyar értelmiségi lemaradt róla. Csak ábrándoztak, mert mást nem tehettek, csak vágyódó tekintettel pisloghattak Párizs és Prága felé. Aztán a szép remények bukása után a magánéleti szabadság rejtekútjai izgathatták kiteljesedni nem tudó vágyaikat.

Koszta privát forradalmának fő színtere a nemes egyszerűséggel Klubnak titulált nemzedéki gyülekezőhely, amely akkoriban résnek tűnt a politikai rend rácsozatán. (A kort nem ismerő ifjabbaknak: a klub kifejezés itt az FMK-t jelenti, amely nem a Facér Maskarák Katlana, hanem a Fiatal Művészek Klubja, fénykorában a legendás félellenzéki félavantgárd gyűldéje volt egy bő évtizeden át.) Nem is igazán forradalom ez, csak afféle lázongás, az elfojtás szülte rossz közérzet émelygő undora. Csak „elforradalom”, miként egy szellemes francia szerző a regényének címével fejezte ki véleményét a korról.

Kulcsregényt általában akkor ír a szerző, ha még nincs meg a kellő történelmi távlata a megélt kornak, ha annyira érdekelt benne, hogy nem tud típusokat teremteni, inkább a sokak, legalábbis a nemzedéktársak számára ismerős alakokra álarcot húz. Tépd le, olvasó – ha tudod, ki rejtőzik alatta. (Például ki is az neoavantgárd figura, aki Koszta szerelmi vetélytársaként a regény leggyűlöltebb alakja, holott műtörténeti szempontból mégiscsak fontos, csoportképző figura volt.)

Hősünknek, akinek a személyét nemigen rejti maszk, egyetlen mentsvára a szerelem, vagy legalábbis az érzés, vágy, ambíció, melyet akkor és ott annak érez. Mindegy, hogy mi mit gondolunk azokról a zűrzavaros érzelmekről, amelyek – jegyezzük meg – ma sokkal kaotikusabbak. A szerelem az, amit annak hívnak. Regényíró és főhőse sem talál erre jobb megfogalmazást.

(Dés Mihály: Pesti barokk. Magvető)

Kelecsényi László