Az utolsó óra

Polgári miliőben, szecessziós bútorok közt színi legendák fotói – köztük Timár Józsefé, Ruttkai Éváé, Latinovits Zoltáné – idézik a teátrum világát. És Jordán Tamás a maga valójában – Sigmund Freud kedvéért növesztett szakállal.

Karszékből telefonál próbakezdés előtt, csendesen kérdez egyet a mobilba, mégis belekarcol a szalonhangulatba:
– Vidnyánszky látta már?

Nálam némi tudatzavar: Alföldi Róberttől lenne adekvát a kérdés valamely színészéhez intézve, hiszen társulatának előadásait most szemlézi Vidnyánszky Attila, a Nemzeti frissen kinevezett igazgatója.

Jordán lerakja a telefont, és rendet tesz a fejemben: színinövendéknél firtatta, megnézte-e vizsgájában Vidnyánszky. Világos: sorsdöntő lehet, mit gondol bármely teátrumi történésről a jelenkor színházi főpotentátja.

– Villám csapott tegnap a Szent Péter-bazilikába! – utal belépőjével a másik mindenhatóra az érkező Alföldi Róbert.
Előző nap mondott le a pápa, súlya van a hírnek.

– Bíborosok állítják, vagy látta más is? – támad bennem némi kétség.
Alföldi szeme szikrát szór, miközben leveti kabátját, válaszában gúny.

– Gondolod, csupán a Vatikán ámít?
Lehet, már szerepben van: ő adja Clive Staples Lewist, az ateistából hívővé lett írót, aki Isten mellett érvel az égiek létét tagadó cinikus Sigmund Freuddal szemben.

A nemzeti színházi tükröződésekből szemlélve csavaros a leosztás: Jordán Tamás önszántából, ha úgy tetszik, égiektől óva, békében távozott, és adta át pozícióját Alföldinek anno. Alföldi Róbertet külső erő, ám földközeli akarat mozdította el a Nemzeti éléről. Itt most mégis ő a mindenható prókátora.

Egyben rendezője is a darabnak, s miközben kezdés előtt ellenőrzi a kellékeket, vizslatja, rendben van-e a technika, somolyogva odaszól felém még egyet.

– Az lenne pikáns, ha ezt Vidnyánszky rendezné.
Ezzel Jordánt is mosolyra fakasztja, de Alföldié ördögibb. Lehet, még sincs még szerepben.

Akárhogy is: kezdődik a játék. Az érkező Alföldi-Lewist trónszerű karszékében fogadja Jordán-Freud. A magabiztos pszichológus pár szóval mindjárt a páciens szerepébe kényszeríti a némileg még félszeg vendéget. A lélektan felől tekintve adekvát kiindulás: a kisszerűségen felülemelkedő tudós maga hívta vizitre az őt írásaiban kigúnyoló, ám Jézus tanításait valló írót. Aki dorgálásra számít, de az analitikust az izgatja leginkább, miként írja felül a hit a rációt. Ahogyan a szerző, Mark St. Germain mondatja Freuddal: „Tudni akarom, hogyan történhetett, hogy egy intelligens ember hirtelen eldobja az igazságot, és egy alattomos hazugság karjaiba dől?”

Pár szó, de már sűrűsödik a levegő, visznek a mondatok. Ám itt civil fejjel csak beugrik: a Vidnyánszky-féle rendezés több is volna pikánsnál.

Másfelől: ez színház. Lewis hamar kibúvik a páciens helyzetéből, és bizonyítja: az őszinte hittel a humor is megfér, öniróniának is helye van.

Freud vendége elmeséli: útban az állatkert felé, bátyja motorkerékpárjának oldalkocsijában jött rá, hogy Jézus valóban Isten fia. Ám még azután is próbálta – ateistáknál elszántabban – cáfolni önmaga előtt Isten létezését, mégsem rendült meg a hite. Szelíden okítja Freudot: analitikus számára ennek a vallomásnak jelentenie kell valamit. Csakhogy Freud is humoránál van, azt feleli: analitikus számára az a kérdés, miért éri be valaki az oldalkocsival, ha a motort is vezethetné?

Nesze neked, színház. Feszes, székbe szögezős játékot játszik Jordán és Alföldi, de megint kezdem „duplán látni” a sztorit. A mese előhívja a valóságot.

Amikor Freud az egyház mindenhatóságán, az azt kritizáló híveken köszörüli nyelvét, Lewis közbeveti: a kereszténységnek ugyan a keresztények a legnagyobb problémái, de a hitet mégsem lehet puszta intézménnyé lefokozni. Mire Freud: „Egész életemet intézményekben töltöttem. Vallásos vagy világi: mindegyiket zsarnokok vezették. Azzal a meggyőződéssel, hogy ők tökéletesebben látják a világot, mint az alattvalóik.”

Az utolsó óra: nézőként „kint is vagyok, bent is vagyok”-állapot.

A történet egyébként azon a napon játszódik, amikor Anglia belép a háborúba. Riposztozás közben Freud ki-be kapcsolgatja a rádiót, várja a miniszterelnök beszédét. Amikor kell, darabidő szerint úgy tíz perc után, érkeznek is a történelmi mondatok ezekkel a zárószavakkal: „Most pedig Isten áldását kérem mindenkire, a teremtő védelmezze az igazakat. A gonosszal kelünk most harcra, a vad erőszakkal [...], de meggyőződésem, hogy az igazság győzedelmeskedni fog.” Dramaturgiai csúcspont, ám hála az égnek – vagy akit illet –, még messze nem tudni: mely eszme tűnik majd igazabbnak, mire véget ér Az utolsó óra.

Ám azt nem illik elbeszélni.

Legyen elég: ahogy pereg tovább a próba, a két színész mind jobban eltávolít a hétköznapok szűken vett bornírtságaitól. Vagy talán a perspektívát mutatják szélesebbnek. Kirajzolódik hívő és hitetlen esendősége. Kiderül, Freud a rák utolsó stádiumában küzd világképe igazáért. Meg-megroggyan, de kapaszkodik a „partba”. Rohamai pillanataiban a Freud cinizmusától élces kedvre hangolt Lewis óvó gesztusokkal mozdul az öreg felé.

Aztán egy légiriadó során Alföldi és Jordán gázmaszkban is hitelesen retteg duettben az elmúlástól. Utóbbi, ugye, a biztos végzet szélén. Színészi magasiskola a katartikus végső képig: Freud a rázuhanó fénykörben néz szembe az ismeretlennel. Majd a szerepéből kiszóló Alföldi átigazítja burleszkbe:
– Tönkreteszed a művészi álmaimat! –, kesereg, ironizál rendezőként. – Közepére állj, ne a szélén!
Jordán tényleg kicsit arrébb van a fénykör centrumától. Csepeg álláról a művér, ahogy arrébb kacsázik. Alföldiből kirobban a nevetés.

– Olyan, mint egy rossz kölök! – mondja utóbb idősebb kollégájára a Rózsavölgyi Szalon balkonján.
Öt perc jut még próba után egy cigire, kávéra.

Magyarázzák, volt némi haszna, hogy mindketten álltak már a Nemzeti Színház élén. Először vannak együtt színpadon, de a múlt másféle azonosságai kilúgozták belőlük a rivalizálásra való hajlamot. Közös főzéshez hasonlítják Az utolsó óra színrevitelét. Amúgy az előadás kapcsán maguk is rendre eltűnődnek Isten létén. Füstöt fújva, pátosz nélkül súlyozzák a lehetőségeket a balkonon.

Megtudom még: mindkettejük múltjában felvetődött a papi hivatás lehetősége. Jordán állítja: a riasztóan komoly küldetés elől menekült a színészi létbe.

– „A modern élet temploma a színház” – idézi erre Alföldi Major Tamást.
– Így jártunk – felel rá Jordán.
Alföldi megemlíti, a Nemzetiben másnap kezdi a szerződtetési megbeszéléseket az utódja.
– Komolyra fordulnak dolgok – teszi hozzá.
Aztán a két színész indul is. Hajszás idők, csak ennyi biztos.

Az elcsendesült szalonban elődeik fotói mellett néhány angyalokat ábrázoló vászon. Lendületes vonásokkal felvitt égi lények. Alföldi Róbert festményei.

Pár lazán szőtt gondolatot is melléjük jegyzett. Arról, hogy egy régi karácsonyon készültek a képek, angyalhiányos korban. Aztán két sor, hogy újra neki kellene fognia, mert hiány van megint. És még annyit: „Olyan naiv módon piktorkodom.”