Az idő ölelésében

Néha az az ember érzése a kisérőszövegek olvastán, mintha költeményekkel találkozna. Ahogy a tárlat címe is inkább egy Juhász Ferenc-eposz élére kívánkozik. Illetve vegyük ki az előző mondatból az inkábbot. A Rozsda Endre-képeknek (merthogy az ő centenáriumi életmű-kiállításáról van szó, melynek a Nemzeti Galéria ad otthont még a hét végéig) ugyanis tényleg nagyon erős a kapcsolata zenével, költészettel, és Rozsda művészetelméleti szövegei is erősen költőiek, jelképesek. És ez nemcsak a mélyen átélt szürrealista és szabadkőműves hagyományból táplálkozik, hanem sokkal mélyebben, eredendőbben lakozik a Rozsda-ouvre mélyén: Rozsda voltaképpen költő, ecsettel a kezében. S miképpen egy modern versnek is sok-sok megközelítése, széles értelmezési mezeje lehet, aképpen egy Rozsda-képnek is. A visszatérő apró motívumok hol geometriai alakzatoknak, hol emberi alakrészleteknek, hol felismerhető tárgyaknak hatnak – hogy aztán megjelenjen előttünk az egésznek egy praktikus (ferde torony, körhinta, vár) és egy kozmikus magyarázata. És aztán, ha tovább nézzük a drámai témákat is hangsúlyozottan vidám színekkel (a piros, a türkiz, az okker minden Rozsda-festményen főszerepet játszik) feldolgozó műveket, újabb és újabb elemekre, újabb és újabb magyarázatokra bukkanunk. Jól tették az elegáns kiállítás rendezői, hogy a második párizsi korszak főműveit egy körterembe gyűjtötték, ahol a látogató nyugodtan végigülheti a találkozást. Rozsdához idő kell.

Egyébként is szép, végiggondolt, gazdag tárlat ez, felvillantva Rozsda Endre valamennyi alkotói korszakát és műfaját, külön hangsúlyt adva az eddig mostohán kezelt fotográfiának. (Talán a grafika szorul háttérbe kicsit, de ilyen irányú igényeinket a Szépművészeti 2001-es tárlata bőven kielégítette.) A kezdeti évek Aba-Novák-os képei (nekünk legyen mondva mindazonáltal) után az első párizsi korszak felszabadító kísérletei jönnek, aztán az itthoni évek két részben (Európai Iskola és a szendergés évei), majd a második francia szakasz: egy zseniális festői életmű keresztmetszete.

És hogy e sorok írójának mégis a boldog, szomorú dal, a Apa és anya fiakeren című kép áll legközelebb a szívéhez, annak nem csak az a magyarázata, hogy egyidős vele.

Jolsvai András