Árverés a Katonában: tojásbomba, mankó, sáska

A Fuga – Budapesti Építészeti Központban tartandó eseményen bárki licitálhat a Katona harmincéves történetét meghatározó tárgyi emlékekre. A relikviák között van a Zsámbéki Gábor rendezte, 2004-ben színre vitt Caragiale színmű, Az elveszett levél asztala: az Ujlaki Dénes által alakított Trachanache örökös bizottsági elnök pozíciójának szimbóluma. Vagy a mankó, amely előbb Gobbi Hildának, majd Törőcsik Marinak volt fontos kelléke az ugyancsak Zsámbéki rendezte Spiró-műben, az 1984-ben bemutatott Csirkefejben. Az aukcióból befolyó összeget a teátrum színház-pedagógiai programjára fordítják. Az esemény kapcsán a színház jelenlegi igazgatóját, Máté Gábort kérdeztük.

– Az árverés mely tárgyai állnak legközelebb a szívéhez?

– Sok ilyen van. Persze saját előadásaim kapcsán tapasztalhattam meg leginkább, milyen aprólékos munkával készülnek el a kellékek, egyéb színházi eszközeink. Például A kétfejű fenevad robbanótojásai, amelyeket a Tenki Réka alakította karakter akart bevetni a hazájába bevonuló idegen csapatok ellen. Nagyon precízen, finom kézzel dolgoztak a tojásbomba minden egyes részletén. A valóságot követve, újsághír kapcsán jutott eszünkbe, hogy egy ilyen furmányos szerkezet belekerülhetne az előadásba. Segítette a játékot, mint a többi hasonló kellék, amelyeknek általában megvan a maguk saját története. Ám az is jellemzi némileg a színház világát: a robbanótojásokból a néző valójában már csak a színpadi megvilágítás miatt sem látott szinte semmit.

– Licitálni lehet majd azokra a sáskafigurákra is, amelyek az ön által rendezett Sáskák című Srbljanović-darab szórólapján váltak emblematikussá, valamint a színháztörténet részévé. Nem fáj elszakadni a historikus tárgyaktól?

– Színházi létezésük a darab kifutása után véget ér. Hiába állnak közel a szívünkhöz, általában túl egyediek ahhoz, hogy újra felhasználjuk őket. Nincs miért szépíteni: legtöbbjük csak porosodik a teátrumi raktárakban. Sokkal szerencsésebb, ha olyan nézőkhöz kerülnek, akikben rájuk pillantva megidéznek egy-egy fontos színházi élményt. Különben az árverés ötlete is egy pártoló tagunktól származik, aki hivatása szerint PR-rel foglalkozik. A színház harmincéves évfordulója kapcsán javasolta: az aukció szaporíthatná azokat a gesztusainkat, amelyek túlmutatnak a színház konkrét, napi feladatán.

– Szélesebb társadalmi közegben, legalábbis napi szinten, nem igazán érzékelhető a közösség iránti igény, a szolidaritásra való késztetés. A színház világában másként van?

– Néha magunk is meglepődünk, hogy mennyire meghatározó a színházunk azoknak az emberek az életében, akik hosszú évek óta eljárnak a Katonába. Miközben persze azon, amit ön hiányként említ, a színház önmagában nemigen változtathat.

– Az aukció bevételét színház-pedagógiai programjukra fordítják. Mi a célja a projektnek?

– Meghatározó részei azok a foglalkozások, amelyek a Katona József Színház egyes produkcióira készítik fel a fiatal közönséget. De említhetem az előadásokat követő beszélgetéseket is, vagy a különböző iskolákkal való együttműködést. Ezekben dramaturgunké, Végh Ildikóé a „főszerep”, aki egyben színházpedagógus. Ám a programokban színészeinknek is jut feladat.

– Abból is volt már hír, hogy teátrumukban leállt a fűtés. Egyéb, újabb megtorpanásoktól nem kell tartani? Napi szinten tapasztalni: a politikának a kultúrára futja legkevésbé.

– Ez alighanem gazdasági kérdés. Ha több lenne a pénz, bővebben jutna a kultúra területére is. Mindemellett úgy veszem észre: közvetlen fenntartónk, a Fővárosi Önkormányzat még a megvonások idején is próbál felénk pozitív gesztusokat tenni. A kazánrendszert is az ő segítségükkel sikerült lecserélni két éve. Ebben az évben pedig, ha nem is sokkal, de több pénzünk lesz, mint tavaly. Régen volt példa ilyen irányú elmozdulásra.