Álmodozások kora

Hol vannak már azok az idők, amikor Kenneth Branagh számított Nagy-Britannia első számú Shakespeare-színészének? Néhány éve még eljátszotta a halál előtt járó Williamet a Színház a világ című, saját maga által rendezett játékfilmben, de jobbára már csak Christopher Nolan munkáinak (Tenet, Dunkirk) epizodistájaként vagy az ugyancsak saját rendezésében – tisztességes, de a regények metaforikájától megcsupaszított – Agatha Christie-adaptációk (Gyilkosság az Orient expresszen, Halál a Níluson) Poirot-jaként láthatjuk.

Az északír, protestáns munkáscsalád gyermekeként Belfastban született Branagh legújabb rendezése, a Belfast a hullámzó színvonalú életmű legkülönlegesebb és vállaltan legszemélyesebb alkotásai közül való. A ciprusi görög Harisz Zambarkulosz kamerája a főváros kikötőjét pásztázza, a légifelvételeket Van Morrison Grammy-díjas északír dalszerző és előadó Down for Joy című, kifejezetten a filmhez írt dala kíséri. A madártávlat rövidesen utcaképre vált: egy zárt, dolgozó férfiakból és háziasszonyokból álló negyedben, egy protestáns munkáscsalád életének díszletében találjuk magunkat. A család szeme fénye, Buddy (Jude Hill) kilencéves, szabályos pofikájú és a világot most felfedezni készülő szőkeség, aki nem sokat fog fel az eltérő felekezet és politikai hovatartozás miatt kirobbant ’69-es zavargásokból. Lebilincselő a játékidő első negyedórájában kibomló polgárháborús jelenet, amelyet Buddy szemszögéből látunk: szállnak a Molotov-koktélok, lángolnak a felborított kukák, ripityára törnek az üzletek kirakatai, és vészjóslóan gördül elénk egy hatalmas tank.

A rendező által jegyzett eredeti forgatókönyv érdeme, hogy beemeli a gyermeki nézőpontot, és mindvégig hétköznapi hősöket szerepeltet. Belfast munkásnegyedének amúgy csendes, a kisvárosi összetartással felépülő utcái, sikátorai és parkjai Buddy számára a korlátlan szabadságot, lehetőségek tárházát jelentik, ezért nem is érti, mi történik körülötte. Az egyik nap még a barátaival játszik fakarddal, és egy fém kukafedelet pajzsként használva, a rákövetkező napon viszont lángokban az utca. A földöntúli boldogságot számára a mozi varázsa jelenti, illetve az, ha szigorú, de elbűvölő édesanyjával (Caitríona Balfe) és Londonba ingázó, laza édesapjával (Jamie Dornan), valamint nagyszüleivel (Judi Dench és Ciarán Hinds) töltheti az idejét. Branagh ügyesen képezi le a gyermeki tudatot: a kisfiú által érzékelt eseménytöredékek a teljes valóságot adják számára, családtagjait pedig úgy misztifikálja, mintha filmek főszereplői lennének.

Igaz, vannak narratív hiányosságai a forgatókönyvnek, amely az alkotó személyes érintettsége révén az érzelmekkel sem bánik csínján, de Zambarkulosz fekete-fehér képei és Van Morrison jelzés-
értékkel használt slágerei megragadják és nem eresztik a nézőt. Branagh rendezéseiben előszeretettel alkalmaz különleges kameraszögeket, és úgy tűnik, ezt most a Belfastban járatja csúcsra. A nagy dobást azonban mégiscsak a szereplőgárda garantálja, ugyanis a megkapóan aranyos elsőfilmes Jude Hill kiváló, a szüleit játszó Balfe és Dornan tisztességes, a nagyszüleit életre keltő Dench és Hinds pedig érzékeny alakítást nyújt. Ők asszisztálnak ehhez a nosztalgiautazáshoz, amely egyszerre húsba markolóan őszinte, reménytelenül romantikus és kétségbeejtően steril. Đ

(Belfast, 97 perc, forgalmazó: UIP-Duna Film)