A zenén túl

Brahms oratorikus főműve emberpróbáló zene. Mert miközben énekszólamai kívülről könnyednek, hajlékonynak tűnnek, elénekelni, eljátszani hatalmas munka – és nemcsak arra gondolok, hogy az énekkarban a székek maximum abból a célból kellenek, hogy a végén le lehessen ülni a karmester és a szólisták két meghajlása között: mert a hét tétel, a 70-80 perces előadás alatt bizony a kórus nem foglalhat helyet. Már csak azért sem, mert ő a főszereplő, hiszen Brahms művében a szöveg is hihetetlenül fontos, nélküle talán a lényegről marad le az avatatlan hallgató.

És akkor ez még csak az énekkar, melyet jókora zenekar kísér, és van két szólista is. A karmester pedig ezt egyben tartja, irányítja, értelmezi több mint egy órán keresztül. Nyolcvankilenc évesen is. És ha a fizikai erő fogy, akkor a lényeget emeli ki.

Vásáry mostani előadása tényleg csak a lényeggel foglalkozott. A halál fölötti győzelemmel, a vigasszal, a ráhagyatkozással, az örömmel. Emiatt nem is igazán ildomos zenei részleteken kötekedni, hibát keresni: mert ahogy ő egészében inter-
pretálta Brahms művét, úgy a hallgatónak is csak az egésszel, a lényeggel érdemes foglalkoznia.

Ez az egész pedig megható, elmélyült, elmélyülésre ösztönző – és feledhetetlen volt. Vásáry alapjában gyors tempókkal haladt végig a művön, amelynek előadói apparátusa inkább illene a Müpához (ahogy az eredeti tervben szerepelt), a zenekar a lehetőségekhez képest mégis alkalmazkodott a Zeneakadémiához, és nem csak méretében. Így valóban az énekeseké lehetett a főszerep mindvégig, és a negyedik tételben eszünkbe juthatott akár a Liebeslieder Walzer intimitása is, máskor viszont nem kellett hiányolnunk a zenekar súlyát. A karmester eszköztelenül vezényelt – Vásáry Tamás esetében ez a gyakran használt frázis új dimenziót nyert: fizikailag a minimumot mutatta, mégis áradt belőle a zene. Apró, de érthető mozdulatait tökéletesen vették az előadók. Az énekes szólisták közül Kálmándy Mihály drámaian, ám a mű szellemiségéhez illeszkedő alázattal énekelt, Horti Lillánál ez utóbbi hiányzott, az ő szólója rátelepedett a műre, ki is lógott belőle.

A zenei lendület, a nemcsak az egyes tételeken belüli építkezés mindvégig kitartott, akkor is, amikor Vásáry ereje már csaknem elfogyott (volt két pillanat, amikor a bariton szólista fogta meg az idős karmestert). Így a mű eszmei tartalma
a fizikai valóságban is megmutatkozott: a szellemi, a transzcendens legyőzte a földit, a mulandót. Tanúi lehettünk, miképp válik örökké, idő nélkülivé a pillanat – gyakran eszméltem arra, hogy hosszú ideje magam is a halottaimon gondolkozom, de nem szomorkodva, hanem megvigasztalódva és feloldódva a zene és a szöveg világában, behunyt szemmel hallgatva az előadást. Melynek a végén többen sírtak az előadók közül is (mert „boldogok, akik sírnak”), és szinte kézzelfoghatóvá vált a szeretet, mely Vásáry Tamás felé áradt a zenészektől és a közönségtől. Talán ez az igazi „zenén túl”, mely Vásáry életében mindig is oly fontos volt. Đ

(Brahms: Német requiem, op. 45,
Zeneakadémia, március 30.)