A zenei újítás lehetősége

Jó évet zártak. 2008-ban a londoni Gramophone magazin a „zenei Oscarnak” is nevezett „Év Művésze” díjra jelölte önt. A rangos brit szaklap aztán – nemzetközi kritikusok voksai alapján – a világ kilencedik legjobb együttesének választotta a Fesztiválzenekart. Megelőzték például a New York-i Filharmonikusokat.

Azért nem a „megelőzésről” szól ez a szavazás. Minden zenekar másban kiváló. Ezt tapasztalatból tudom, hiszen többször vezényeltem már ezeket az együtteseket. A Berlini Filharmonikusoknál vannak a legkiválóbb muzsikusok, de talán épp ez nehezíti meg a pontos csapatmunkát. Viszont egy-egy bonyolult modern művet technikailag a legpontosabban a Chicagói vagy a Londoni Szimfonikusok tudnak eljátszani. Ha pedig azt nézzük, melyik együttes zenéje a legkatartikusabb koncertélmény, akkor a Fesztiválzenekarnak jó esélyei volnának az első helyre.

Mi a hátrányuk?

Eléggé „előnytelen” helyen élünk ahhoz, hogy mindenben versenyezhessünk a világ legjobbjaival.

Ezt hogy érti?

Itthon azért akadnak ellendrukkereink is, másrészt anyagi helyzetünk sem éri el a nemzetközi szintet. Ebből adódik, hogy nincsenek olyan jó hangszereink, mint másoknak, s elég nagy küzdelem itthon tartani a tehetségeinket is.

James Inverne, a Gramophone című lap kiadója azt mondta: azért kell kiemelni a legjobbakat, mert sok zenekar „unalmasan és jellegtelenül” játszik.

Vigyázni kell az ilyen kijelentésekkel. Mi, muzsikusok is nagyon különböző szempontok alapján ítéljük meg, mitől jó egy zenekar. Van aki a perfekciót tiszteli, ám olyan is, akinek nincs fontosabb a hangzás szépségénél.

És önnek?

Számomra a zenekar felszabadult játéka és kreativitása, „közös lélegzése” a lényeg. Azt próbálom elérni, hogy a zenészek kibontakozzanak, kezdeményezően vegyenek részt a munkában. Szerintem nem fegyelmezett katonákból kell állnia egy csapatnak. Egy zenekar legyen fegyelmezett, de ez nem jelent semmiféle gépiességet. Tíz kezdeményező játékost egy szólamban sokkal könnyebb összehangolni, mint ugyanannyi feladatteljesítőt.

1983-ban alapították a Fesztiválzenekart, az első magánkezdeményezés volt az állami kulturális intézmények mellett. Felidézve a kezdeteket: megalakulását a hatalom lázadásnak, a demokratikus ellenzék a rendszerváltozás előszelének tartotta, és egyes koncertjeik szinte tüntetésnek számítottak.

Kívülről valóban így tűnhetett, de engem nem a „politikai lázadás” motivált, sokkal inkább a zenei újítás lehetősége. A hetvenes években bécsi zeneakadémistaként olyan óriási karmesterek próbáira járhattam be, mint Leonard Bernstein vagy Karl Böhm. Hollandiában a forradalminak számító régi zenei mozgalommal, Angliában a zene és a színház sajátosan organikus kapcsolatával ismerkedtem meg. Mindig az új dolgok érdekeltek, a szimfonikus zenerkaroknál viszont mindenhol kiürült rutinnal s gyakran unalommal szembesültem. Érdekelni kezdett egy „élő”, kreatív zenekar alapításának a gondolata. Visszajöttem Magyarországra, mert erre itt nyílt lehetőség, és itt ismertem a legtöbb olyan muzsikust, akik hasonlóan gondolkodtak erről.

Ugyanakkor nemrég azt nyilatkozta: a fiatal zenészek menjenek külföldre tanulni, ismerkedjenek más trendekkel. Önt idézve: „Ki kell nyitni az ablakot, és kiszellőztetni a magyar zenei életet.” Mi fullasztja idehaza?

A magyar zenei világ különös képződmény. Legnagyobb értéke a zeneiskolai hálózat és az egyedülálló Kodály-módszer, illetve ami abból megmaradt. Pedagógusaink kiválóak, itthon sokkal színvonalasabb és jobb képzést kap például egy nyolcéves hegedűs, mint Svédországban vagy Belgiumban. De ha ez a fiatal zenész tizennyolc éves kora után itthon marad, azt kockáztatja, hogy átveszi a magyar zenei élet belterjes, provinciális gondolkodásmódját. Az örökös rivalizálásra gondolok, arra, hogy a hazai zenészek többnyire csak egymást ismerik jól, egymáshoz mérik magukat, viszont alig érzékelik a nemzetközi versenyt és értékrendet. Nem sokat változott ez a hetvenes–nyolcvanas évek óta. A Fesztiválzenekar kissé elszigetelten működik, mert mi nem a szakmának, hanem a közönségnek zenélünk, a legkülönbözőbb rétegeknek: a kakaókoncertek kisgyerekeinek, az egyforintos koncertek új zenehallgatóinak vagy hatalmas bérletvásárló közönségünknek, akiknek már háromszor kell ismételni műsorainkat. Mércénk egyértelműen nemzetközi. Nem foglalkozunk a mérgező hazai rivalizálással.

Leginkább a közállapotaink „mérgezőek”.

Hozzánk szerencsére nem szűrődik be a rossz közhangulat.

Ezt hogyan tudják kizárni? A színháziak rendszeresen arról panaszkodnak: már a társulatokat is megosztotta a politika.

Mi vigyázunk arra, hogy ne gázoljunk egymás lelkébe.

Ön azért időnként mégis vállal közéleti szerepeket. Tavaly az elsők között csatlakozott a Demokratikus Chartához.

Nem mondanám közéleti szerepnek. Inkább természetes civil reakciónak. A Demokratikus Chartát azért írtam alá, mert akinek helyén van a szíve, az nem hallgat akkor, amikor ijesztően erősödnek Magyarországon a rasszista megnyilvánulások, és egyre több a kisebbségek elleni támadás. A cigányság körüli konfliktust a legjelentősebb társadalmi problémának tartom, amelynek megoldásában komoly felelőssége van mindenkinek, aki nyilvánosan megszólalhat. Már 2001-ben közös hangversenyt rendeztünk a Hősök terén roma muzsikusokkal. Azt akartuk bemutatni: kultúrájuk jelentős mértékben gazdagította a zenénket. Január 24-én a Fesztiválzenekar nyitja meg a New York-i magyar kulturális évadot. Olyan programmal, amelyben a cigányzenének a 19. századi európai klasszikus zenére gyakorolt hatásáról lesz szó, és ismét játszanak velünk roma zenészek. Bartók Béla azt fejtegeti a határ menti népdalokról írt cikkében, hogy a nyelvek és nemzetek keveredése „dúsítja”, gazdagítja a kultúrát. Nem mellesleg: Bartók mindezt a harmincas években jegyezte le. Akkor, amikor ezek a kérdések veszélyesen aktuálissá váltak.