A velünk élő történelem

A könyvesbolt nagy fix üvegén túl zuhog a hó, bent a melegben meghitt társaság. Egy ember, aki az utcán a vitrin könyveit nézi, bebámul a gyülekezetre. Mintha egy akváriumba nézne. Csöndesen úsznak befelé a vendégek, kerülgetik a bejáratnál álló, Pünkösti Árpád Horn Gyuláról írott munkájából rakott halmot, tetején egy felállított példánnyal. A címlapon a volt miniszterelnök képe. Kétségtelenül van valami ravatalszerű az egészben. És mindenki régi ismerős, barát, kolléga, párttárs: Paul Lendvai, Kovács László, Kósáné Kovács Magda, Schiffer János, Mesterházy Attila, Szanyi Tibor, Barabás János és persze Suchman Tamás, a megbántott, mégis örökké hűséges barát és rajongó, aki tavaly a kórházban megrendezte a nyolcvanadik születésnapot. Neki kellett ez, a lelkének, hiszen az ünnepelt erről már nem vehetett tudomást. Jönnek a gyerekek is, Horn Anna és Gyula.

Gombár Csaba, aki a laudációt tartja, az üveg előtt ül, kitakar egy darabot a fehérbe forduló körútból.

Még nem vagyunk egyben. Még megérkezik egy másik volt miniszterelnök is, délceg, mosolyog, parolázik. Hátulról egy neves kutató pattan fel, láthatóan talpig elönti az öröm, előredől, a karját nyújtogatja, hátha egy ágacska lehet ő is az üdvözlő kezek erdejében, de az egyszer volt, hol nem volt hatalmasság tekintete átsöpör rajta. Zavartan visszaül, körbesandít, látta-e valaki a dolgot.

Ugyan, ugyan, urak vagyunk.

Tulajdonképpen Horn itt az egyetlen proletár. Az első könyvében – tán szégyenből – csak felskiccelte azt a hihetetlen nyomort, amihez képest a munkáslét megszépítő fogalom. De hogy mennyire dühítő és aljas körülmények között élt hat testvérével a harmincas-negyvenes években, azt Pünkösti írta meg igazán. A nagydumás fatert, akit gyakran elvittek a rendőrök, a „hék”. A kilakoltatást 1937-ben, amikor a vaskályhát is lefoglalták, a gyerekek az éjszakai hóesésben az utcán, dunyha alatt reszkettek a hidegtől, aludni persze nem tudtak. A kőbányai „Dühöngőt”, a szükségtelepet, ahol kilencen laktak huszonkét négyzetméteren. Aztán a sashalmi telepet, ahol huszonöt emberre jutott egy budi. Azt, hogy Horn nemcsak végigéhezte a gyerekkorát, de sosem lehetett egyedül. Mindig egy halomba verve élt, mindig karok, lábak, hangok, szagok vették körül, fejtől-lábtól a testvérek, az anya, az egymásról leráncigált takarók. 1994-ben egy interjúban elmondta nekem, hogy csak egyedül tud aludni. Hogy miért jött ez szóba, nem is értem, sosem beszélt a magánéletéről.

Zárkózott volt, gátlásos meg persze szívós, sokszor durva, trágár, ravaszkodó, sosem bízott igazán senkiben, ami egy ilyen mélyről feltörő ember esetében tán nem is lehetett másként.

Gombár közben a nyolcvanas évek Horn Gyulájáról beszél, arról, hogy igazából reformer volt-e. 1987-ben, amikor már mindenki tudta, hogy a főtitkár személye tarthatatlan, Horn azt mondta, hogy Kádárnak kell a változások élére állnia. Később kiállt a végképp lejáratódott Grósz mellett. Nekiment Pozsgaynak, amikor az felkelésnek nevezte ’56-ot. Védte és változtatta a rendszert, amelynek kritikusa volt, de nem a felszámolója. Közben meg ő lett minden idők egyik legnyitottabb és legsikeresebb magyar külügyminisztere, aki még Konrád Györgyöt is megdöbbentette azzal az ötlettel, hogy be kellene lépni a NATO-ba.

Pünkösti áll most a hóverte kirakatnál, és azt mondja, bár megírta ezt a könyvet Horn 1990-ig tartó pályájáról, ma sem érti, hogyan lett ez az ember az, aki. Hát igen. Gondolom, nem is a pufajkás korszakról van szó, az épphogy magyarázható. Az is, hogy belgrádi diplomáciai szolgálata alatt Tito Jugoszláviája és a nyitott hatvanas évek felpuhították, de legalábbis megtanították gondolkozni. A nyugati szociáldemokrácia felé nyitó kádári politika szolgálata se egyedi, hogy mást ne mondjunk, ott sürgölődött Berecz János és Szűrös Mátyás is, aztán az egyikből Kádár utolsó lélegzete lett, a másikból meg valami jobboldali izé.

Horn nagy korszaka a nyolcvanas évek és a kilencvenesek első fele.

A pártemberből akkor lett politikussá, és személyiségének egyik alapvető vonása, a gyakorlatiasság akkor győzte le, jóval túl az ötvenen, korábbi életének sok betanult dogmáját, vonzódását és beidegződését. Nyilván csak a felszíni rétegekben, és nem az érzéseiben. Én elhittem neki, hogy a Bokros-csomagot és az azzal járó szegényedést gyűlöli, mégis megcsinálta, mert tudta, hogy enélkül beomlik az ország, ő meg sikertelenül végzi. Márpedig egész életében a sikert, a kézzelfogható nyereséget kereste, a győzelmet, nem a dumát. Azt angyalföldi szegény gyerekként is érezte, hogy szövegeléssel mindig tele a padlás, viszont sosem lehet vele jóllakni. A sztálinizált marxizmus ezért sem érintette meg végzetesen, ezért is tudott túllépni az ideológián. Ő, Pozsgayval ellentétben, nem értelmiségiként jött rá a rendszer intellektuális és politikai bűneire. Fordítva: nála a rendszer húzta ki lassacskán a gyufát, mert nem volt neki józan esze. Mert irracionális volt, a világtól leszakadt, működésképtelen.

De az apparatcsik nyelvet nem hagyta el soha.

Az a százszavas, lebutított, állandó fordulatokkal összecsavarozott pártbeszéd Horn legjobb barátja maradt minden megújulása ellenére is, ezért gondolták sokan, hogy korlátolt, nincs intellektusa. Persze igaz, ebbe nőtt bele, én mégis azt hiszem, ködfüggönynek használta, nagyon is passzolt rejtőzködő természetéhez meg a politikai machinációihoz. Ez a nyelv sosem adta őt ki, a laposságokba nem lehetett belekötni, a jelzők nélküli beszédmód távolságot tartott, és elrejtette a gondolatait.

És a szavak mégiscsak összekötötték a múltjával. Lassan vége a könyvbemutatónak. Gombár, Pünkösti végzett, kérdezni senki nem kérdez semmit, nem vitatkozik, de hiszen nem is ezért van itt ez a társaság. Valamilyen búcsúfélére jöttek a könyvhalom tetején álló portré elé, a Gyulához, félretéve rengeteg és jogos sérelmüket. Az elé az ember elé, akiről itt végig múlt időben beszélt mindenki, én is, mintha már nem is élne.

Lehet, hogy ez így is van. Annyit sejthetünk, hogy most, ebben a pillanatban, egy kórházban ott áll egy alak, egy porhüvely az ablak előtt, és kitekint a hóesésbe, de már nem lát semmit.