A termék neve: barokk áriaest

Baráth Emőke remek énekes. Egyrészt isteni adottsága, gyönyörű hangja van. Erős, de bársonyos. A legtöbb mezzo se nem szoprán, se nem alt: ő viszont mindkettő. Emellett rengeteget dolgozik magán, emiatt a technikája is tökéletes. Szépek a tartott hangjai, nem múlt századi a vibrátója, a virgákban nem huhog, finomak a hajlításai, az előkéi. Mindehhez még okosan is énekel. Érti, és egy koncerten is eljátssza, amiről a mű szól, és ettől élettel telnek meg a szövegükben sokszor megtévesztésig egyforma áriák. Tökéletes a stílusismerete, de egyéniség marad, sohasem átlagos, mindig önmaga. A mai Baráth Emőke jobb, mert képzettebb, mint a tavalyi vagy az öt évvel ezelőtti, és feltehetőleg öt év múlva még tökéletesebb lesz. És ennek örülünk, büszkék vagyunk rá és őszintén drukkolunk neki. De ez a cikk nem vagy nem elsősorban róla szól. Hanem a termékről, akit most éppen úgy hívnak, hogy Baráth Emőke.

A Müpa március 2-i hangversenyének szünetében, a teremből kifele hömpölygő tömegben az a gondolat kólint fejbe, hogy vajon hány jegyet adtak volna el egy Händel-áriahangversenyre Magyarországon a hetvenes években. Attól tartok, nincs az a tetszőlegesen kicsiny terem, melyet megtöltött volna a műfaj akár legnagyobb nemzetközi gigásza vagy istennője. Már csak azért sem, mert akkoriban ilyen nem létezett.

Mert nemcsak a termék – a Baráth Emőke elnevezésű – új, hanem a termékcsalád is: a barokk, azon belül a barokk ária. Én meg régi vagyok, és valószínűleg ez az egyetlen oka, hogy sokkal több bécsi klasszikust vagy romantikust hallgatok, mint barokkot: a barokk (amit most annyit játszanak) akkor jött divatba, amikor nekem már alaposan kialakult ízlésem volt. Bachot persze az egyik legnagyobb szerzőnek tartom. Vivaldi Négy évszakát kisiskolás koromban is fejből fütyültem, és csak kicsit később jött a Vízizene vagy a Tűzijáték-szvit, a barokk mégsem tölt be rangjához méltó helyet az életemben. Emiatt őszintén rá tudok csodálkozni egy „kis” szerzőre vagy egy áriára: talán mert nem vagyok barokkszakértő. Ha húsz évvel fiatalabb volnék, alighanem másképp alakult volna az ízlésem, az imprinting korszakában sokkal több barokkal. És akkor nem csodálkoznék azon, hogy lehet ennyi jegyet eladni arra, hogy valaki elénekel kilenc Händel-áriát (a ráadásokat nem számolva).

Persze a történet nem az, hogy egyszer csak tömegesen elkezdtek Händel-áriákat énekelni (és eladni). Kellett ehhez az egész régizene-mozgalom, amelynek egynémely úttörőjén ma már mindenki csak mosolyog: a régizenések éppúgy, mint a „romantikusok”. Mégis ők törték át a falat. És persze ez is üzleti vállalkozás volt, mert pl. Karajan Máté-passiója unalmas, kötelező penzum, melyhez képest érdemes és nem is nehéz népszerűvé tenni bármit, ami könnyebb, élettelibb és emberközelibb.

Händel operáiról nem is beszélve – itt alig van régi előadás. Händel esetében tehát választékbővítés történt, ami üzletileg még hálásabb. Már csak azért is, mert Händel zenéje immanensen csodálatos, és ha valaki elmerül benne, akkor igazán megunhatatlan, még akkor is, amikor a szerző önmagát ismétli, önmagától vagy mástól kölcsönöz. Az a gyanúm, ha Händelt mondjuk Walter Legge, az EMI ötvenes évekbeli menedzsere (és Elisabeth Schwarzkopf férje) „találja fel”, akkor Karajannal, Klempererrel, sőt Giulinivel számos Händel-opera születhetett volna – és akkor a régizene-mozgalom nem felfedező, hanem ráncfelvarró (vagy épp ránctalanító) szerepet játszhatott volna ebben az esetben is (mint mondjuk a Messiásnál vagy a Máté-passiónál).

A barokk mint termék tehát a nyolcvanas-kilencvenes évekre előállt, egyre inkább ellepte a kereskedelmi televíziók klasszikus zenei csatornáit, és egyre nagyobb helyet kapott az akkor még virágzó CD-ipar termékpalettáján. Ahol a válogatáslemez, az árialemez még sokáig a méltóságon aluli kategóriát jelentette: karácsonyra alacsonyabb igényű fogyasztóknak persze el lehetett adni, de komoly ember olyat nem vesz (maximum Kathleen Ferrierrel). Aztán ez is megváltozott, mert a lassan szűkülni kezdő lemeziparnak sztárokra volt szüksége immár a klasszikus ágazatban is – és megcsinálta a maga sztárjait. A régieket is – pl. Callast, halála után, teljes áron –, nemcsak az újat, pl. Bartolit. Bartolit, a terméket, hiszen Cecilia Bartoli virtigli operaénekesnek is korszakos – így viszont egyéniben is nyerő.

Bartoli után jöttek, jönnek a többiek, akik fiatalabbak, és hogy meg lehessen különböztetni őket, mindegyik specialista. Baráth Emőke – a koncerten és az új, Dualità című lemezen – most éppen a nemi kettősségre van kihegyezve: a nadrágszerep-áriákkal, illetve (akár ugyanezen operák) női szerepeiben. Most azt kellene hallanunk, hogy másképp énekli, alakítja ezt és azt, de valahogy nem megy: a lemezen és a koncerten egyformán tökéletes mindkettőben, ráadásul nadrágszerepben is nőies (ami persze nem idegen a nadrágszerep műfajától, hiszen eleve benne van a nemi kettősség). Vagyis nem tudom, miről is szól a lemez (és a koncert): az újabb Baráth-termék. Hiába adnak a másik, már bevált termékből – Jarousskyból – egy adagot, ezúttal elsősorban karmesterként (a koncerten láthatjuk: nincs rá szükség, ő is csak félvezető, a concerto grosso-tételek elmennek nélküle is).

De lehet, hogy megint velem van a baj, és ismét a korommal: nem értem a terméket, de nem is érdekel. Én Händel-áriákat látok, hallok, szövegükben kicsit talán egyformákat, zeneileg annál változatosabbakat, melyek az énekest énektechnikailag is különféle kihívások elé állítják. Ezek közül nagyjából a hatvanadik, hogy nadrágban vagy szoknyában kell-e őket előadni. Elsősorban azt látom, hallom, hogy egy briliáns énekesnő énekel, koncerten épp oly lenyűgözően, mint lemezen. đĐ

(Baráth Emőke: Dualità, Erato Records; Baráth Emőke és az Ensemble Artaserse: Kettősség, Müpa, március 2.)