A teremtés
Eredetileg másik kompozícióról terveztem írni. A Megváltó hét utolsó szava a keresztfán című zenekari darabról, vonósnégyesről és oratóriumról. Amely „variációkban” Haydn ugyanazt, de máshogyan és máshogyan bontotta ki: a szenvedés, a bizakodás, az elragadtatás és a megnyugvás érzelmeit kissé mindig más hangsúlyokkal, máshonnan nézve szemlélte és mutatta meg.
Szóval erről szerettem volna értekezni (értekezgetni), ám félelmemben, hogy e művek hatása alatt elragadtatnám magamat, témát változtattam, és A teremtést vettem elő. Nem azért, mert – mint sokan – mélyebbnek gondolom, hanem mert most megnyugtatóbbnak. Haydn ugyanis kiegyensúlyozott, mondhatni hétköznapi, földhözragadt szemléletét és az eredetiség romantikusokat idéző vágyát, Istenben bízását és humanizmusát, valamint ezek egységét itt magától értetődővé tette. És mert zenei világnyelvet teremtett, amelyen valamilyen szinten mindenki ért, akármit hisz és tud is a világról. Azaz e nyelv kezdőinek is „érthető” az oratórium.
A teremtést vettem elő továbbá azért is, mert újra kapható az egyik legjobb, a Doráti Antal vezényelte verzió (Decca), amely az elsőségért küzd az Angol Barokk Szólistákat dirigáló John Eliot Gardiner-féle előadással. És (harmadszor) azért, mert Haydn úgy tartotta, hogy A teremtésben az angyalok beszélnek Istenről, illetve hogy maga a teremtés „a kezdet kezdetétől fogva a legmagasztosabb, a legmélyebb tisztelettel övezett eszme az emberiség szemében”, amit ő méltó muzsikával tudott megmutatni és kísérni. És kívánhat-e ember többet annál, mint hogy sikerre vigye nagy terveit? Ráadásul több értelemben, és minden körülmények között. Az öreg és gyenge Haydn utolsó látogatója a Bécset megszálló francia seregek egyik tisztje volt, aki elénekelt neki egy áriát A teremtésből.
