A szurkolók szentháromsága: Városok, stadionok kocsmák...

Városok, stadionok kocsmák... a szurkolók szentháromsága. A magyar szurkolóké. Lehetne ez a három legfontosabb dolog akár a jó futball, a minden igényt kielégítő stadion és jó sör is, de jól tudjuk, hogy ez csak egy másik dimenzióban vagy urambocsá! egy másik országban van egyszerre jelen. Néha persze felcsillan a remény, hogy talán nálunk is gyökeret ver valami hasonló, de csapatunk menetrend szerinti hullámvölgye és a nemzetközi porondra való kilépés, no meg a félidő végére megmelegedő és kicsit savanykás sör mindig helyre tesz minket. Esetleg a hollandok. De ez a futball akkor is a miénk! „Egy barátom megkérdezte tőlem: szereted még a futballt? Imádom! Visszakérdezett: ezt a mait? Mit mondhattam volna neki? B... meg, itt élek! Ennyit tudunk, de én ezt is szeretem, engem ez is kielégít. Nem élek Barcelonában, sem Londonban. Én magyar ember vagyok, és ez a futball az enyém” – nyilatkozta anno a kispesti klubhűség egyik mintaképe, Szurgent Lajos.

Régen volt, tán igaz sem volt...

És ne felejtsük, hogy a helyzet még ennél is volt sokkalta rosszabb. Még ennél is? Bizony! Valamiért biztos vagyok benne, hogy a magyar labdarúgás legsötétebb bő évtizedén már túl vagyunk. De ezt az bő egy évtizedet vétek lett volna nem megörökíteni, mert sokunk szívének ez igen kedves időszaka. Annyira, hogy képesek vagyunk nosztalgiával gondolni rá. Nem a körülmények miatt, hanem mindazok ellenére. És nem utolsósorban azért szeretnék emléket állítani, hogy az idő múlása se szépítse meg túlzottan azokat az éveket, mert sokszor bizony kínunkban nevettünk.

A ma húszas, harmincas korosztályok ugyanis már csak az almanachokból és az idősebbektől hallottak magyar labdarúgósikerekről – egyáltalán, vb-szereplésről. Ezek a srácok minden tiszteletük ellenére talán már kicsit unják is azokat a „bezzeg”-időket és az öregek okoskodását. „Én erre már nem megyek ki, én még láttam Puskást, Albertet, Fazekast játszani. Tudtad, hogy a kettős rangadókon még nyolcvanezren voltunk kint?”

Mit tegyünk, amikor nekünk csak ez jutott? Kortársaink nagy része már a fotelbe menekült, hogy a sportcsatornák focidömpingjét csodálva elszakadhasson a hazai sikertelenségtől, és kilencven perc + a reklám erejéig részese lehessen a nyugati futballgigászok dicsőségének. A maradékunk lába alatt porlottak el az egykor zsúfolásig telt stadionok. Csapatok, csapatnevek, szerencselovagok váltották egymást ugyanazon a helyen. Csupán a szurkolók maradtak. Ki a kapu mögött, ki az oldalvonal mellett. Ünneplésre a legritkább esetben volt okunk. Az előbb említett, helyüket sűrűn változtató egyének és csapatok ugyanis többnyire káoszt, adósságot és bundagyanús meccseket hagytak maguk mögött.

A hűséges szurkolók a kitartásukért való elismerés helyett pedig a társadalom perifériájára szorultak, mivel a lelátói szubkultúra még mindig tökéletes talány az Emberek számára. A mérsékeltebb, az ultrákkal gyakran konfrontálódó oldallelátó népét előszeretettel csapták hozzá a kemény maghoz, ugyanazt a bélyeget sütve a homlokukra. Nem tudom, hogy Európában vagy a világon van-e még egy ország, ahol a meccsre járáshoz ennyi negatív asszociáció tartozna, mint Magyarországon.

Huligán, nyugdíjas, szép leány

Ez a könyv árnyalni fogja ezeket a sztereotípiákat? Talán igen, talán nem. Miért lett kihangsúlyozva, hogy ez nem ultraregény vagy huligánkrónika? Mert mindenki másként éli meg kispestiségét/fradistaságát, lokálpatriotizmusát stb. Ugyanúgy szurkoló a meccset az oldallelátón végigszotyizó, néha nagyokat káromkodó nyugdíjas, mint egy kétméteres huligán vagy az apjával érkező kisgyerek. És igen, lányok is járnak meccsre. Ott motoszkálhat a magyar focit nem különösebben kedvelőkben a kérdés: „De miért? Felnőtt emberek miért kínozzák magukat?"

Akik nincsenek közöttük, azok úgysem értik. Talán ez a könyv sem fog rá választ adni. De nem is ez a célja, mert ez nem egy nagy ívű szociológia elemzés, csak egy regény. Azt sem tűzte ki célul, hogy feltétlenül jó színben tüntesse fel a szereplőket, de nem kerülnek napvilágra sötét titkok a stadionok népét zsinóron rángató politikai szerveződésekről vagy bűnözői csoportokról sem. A szerző meggyőződése, hogy ez a közeg minden különlegessége és egyedisége ellenére kissé túl van misztifikálva. Ez gyakran jár együtt azzal, hogy ritkán képzelnek el egy szurkolót józan, teljesen hétköznapi és racionális gondolkodásmóddal. Pedig ők is ugyanolyan emberek, mint az őket csudabogárnak tartó, esetleg a pokolba kívánó átlagemberek és politikusok. Végső soron ők is csak azt teszik, mint bárki más: szeretnek, gyűlölnek, buliznak, unatkoznak, reménykednek, beletörődnek. Hol eszmét és tapasztalatot cserélnek más táborok képviselőivel egy üveg sör mellett, hol sörösüveggel dobálják egymást. Ki raktárból, építkezésből, gyárból, kórházból, ki az iskolából, egyetemről, ki az irodából indul el a találkozóhelyre, hogy a kezdő sípszó előtt a „torkát sörrel mossa”. Egy a lényeg: mindig ott vannak, ahol a csapatuk. Bármilyen városban, bármilyen stadionban. A kocsma már adja magát. Ettől lesznek szerethetőek vagy éppen kevésbé kedvelhető személyiségek.

Miért pont a Honvéd?

Miért pont a Budapest Honvéd másfél évtizedét öleli fel a könyv? A személyes élmények mellett azért is, mert talán itt a legszembetűnőbb a hanyatlás a régi aranykorral szemben. A fokozatos lecsúszás, fogyatkozó nézőközönség, csőd, kiesés, csodavárás a külföldi befektetőtől, újabb hanyatlás, újabb csőd, újabb külföldi tulajdonos. Bundák, élősködők, perek, unott játékosok, unott szurkolók. A megszűnés és az elköltözés állandó veszélye. Napi rendszerességű demonstrációk a tulajdonos, labdarúgó-szövetség, a csapaton meggazdagodó ügyeskedők ellen. Harc a többi tábor ellen, harc a táboron belül, feszültség a kapu mögötti szektorok és az oldallelátók között. Érdektelen mérkőzések mellé néha egzotikus túrák – legyen az Magyar Kupa vagy UEFA-kupa/Európa-liga.

És ha egy hosszú éveken keresztül vergődő klub adta szenvedés még nem volna elég, akkor ott van élményfokozónak a válogatottunk. Ezt kell-e tovább ragoznom, különösen az idei év tükrében? Több történet szól idegenbeli kalandozásokról a messze Északtól a Balkán szívéig. Ez is a miénk. Ráadásul jót tehet a változatosság, ha netalántán elunnánk a magyar stadionokat.

És természetesen fejet hajtunk az internet előtt is – különös tekintettel a Drukkerkocsma fórumaira. Bár a hivatalos álláspont szerint a „szurkolói élet és a valódi foci nem az interneten zajlik,” azért a virtuális tér is komoly küzdelmek és okoskodások színhelye.

A több mint 400 oldalas könyv műfaját tekintve regény, kitalált szereplőkkel. Mondhatni, „valóságon alapuló fikció”. Hangsúlyozom, nem szerettem volna megszépíteni semmit erről a közegről, és a társaságot is szerettem volna úgy visszaadni, ahogy látom őket. Vagy ahogy ők látják magukat. Mivel ez nem napló, és nem egy ember élményeit foglalja össze, ezért főszereplőből is több van. Több szem pedig többet lát. És a lelátót vizslathatjuk női szemmel is, hiszen semmi okunk arra, hogy a lányokat kizárjuk a társaságból. Miért tennénk, amikor ugyanúgy közöttünk állva vagy ülve nézik végig a meccset?

Nem az volt a célom, hogy megírjam a magyar Football Factoryt vagy a magyar Focilázat. Ez nem ultrakönyv, ahogy meccsekre sem kizárólag ultrák és huligánok járnak. A társadalom elé sem akarok tükröt tartani, vagy huligánkrónikákkal lerántani a leplet a lelátók sötét világáról. Csupán emléket szeretnék állítani egy korszaknak, csapatoknak, barátoknak. Közben pedig szórakoztatni.