A százéves ember, aki...
Nem véletlen, hogy eddig nem készült Rejtő Jenő-regényből az eredetivel egyenrangú, csalódást nem okozó film. (Pedig igen nagy a kísértés a duplikálásra, hiszen az „Uram, a késemért jöttem” ma már biztosabb hívószó, mint a „Régi dicsőségünk, hol késel...”) Ám a nagyon erős történetek gyakran ellenállnak a megfilmesítésnek. Szinte reménytelen a nyelvi humor képi adaptációja. Ha ehhez is ragaszkodni szeretnénk, majdnem biztosan kielégületlenek maradunk.
Mint most a Jonas Jonasson által írt világsikerű regény esetében, amelyet harmincnál több nyelven adtak ki, és most látható a mozikban. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt mozgalmasan abszurd történetében ismét megjelenik a „skandináv krimi”, annak is a fonákja: a békebeli Svédországban működő gengszterbanda (némi külhoni megbízókkal, ennyit azért jegyezzünk meg, tiszteletet a svédeknek!), valamint a jámbor, teszetosza böszme, aki körültekintően tanácstalan bűnügyekben, legyen bár rendőrfelügyelő vagy bérgyilkos, egyaránt.
Akik olvastuk Allan Karlsson évszázados élettörténetét, érthetően nagyon vártuk a filmváltozatot. Ám amint képpé konkretizálódik a szöveg, azonnal vita tárgyává is válik. A mi fantáziánkban szélesebb összefüggésekbe kerültek az epizódok, jobban ültek a poénok, kevésbé hígult bolondozóssá, kabaréssá az abszurd humor, személyre szabottabb volt a befogadás tempója. Elismerem persze, hogy Iwar Wiklander alakítása jobb annál, mint amit mi el tudtunk képzelni, és a Sztálinnal duhajkodó szovjet előkelők mulatsága is élőbb, frenetikusabb, mint a mi képzeletünkben lehetett.
Azonban mégis azt mondom: aki ebben az ikonokra alapozott korban még képes olvasni (Pisa ide, Pisa oda!), inkább a regényt keresse. Jobban jár.
(Rendezte: Felix Herngren.)
Bölcs István
