A rock a lélek tükre – A zene, amelyet kamaszként hallgattunk, örökre megjelöl bennünket

– Nemrég jelent meg Olaszországban a könyve, A rock pszichológiája (La psicologia del Rock). Rock és pszichológia – mindenesetre érdekes társítás.

– A könyv egyfajta összegzése eddigi tanulmányaimnak, a zenének – gitáros vagyok – és a pszichológiának. Megpróbáltam válaszokat keresni a gyermeki fejlődés folyamatára a zenén keresztül. Miért van az, hogy felnőttként is emlékszünk gyermekkorunk dalaira, vagy még inkább azokra a zenékre, amelyeket 14-15 évesen hallgattunk– Miként hagytak bennünk kitörölhetetlen nyomot egyes előadók és dalok– Elemeztem ezt a pszichológiai jelenséget tizenévesek példáin keresztül, majd a két dolgot egyesítettem. A könyvben külön foglalkozom olyan témákkal is, mint a rajongó vagy a koncertlátogató lélektana, és azzal a pszichológiai kölcsönhatással, amely létrejön a művész és a közönség között.

– Milyen benyomást tett önre a Sziget Fesztivál, amely az ifjúság nagy összejövetele is?

– Évek óta figyelemmel kísérem a Szigetet. Pszichoterapeuta kollégám, Ro­­­­meo Lippi, aki maga is zenész, dal­­szerző, és akivel közös projekten dol­­gozunk, már járt itt az elmúlt két al­­kalommal, az idén én jöttem el. Nagyszerű tér ez a fesztivál, számomra arról szól, hogy mindenki érezze jól magát. Úgy látom, ide úgy érkeznek a résztvevők, hogy kint hagyják a feszültséget, a konfrontációt. Tehát érvényesülhet ezáltal a zene terápiás funkciója, a jó közérzet megteremtése.

– Ön 1992-ben, alig egy évvel az első Sziget előtt született. Milyen zenéken nőtt fel?

– Tizenhárom éves koromban kezdtem el gitározni, és mint minden tizenéves, természetesen a rockörökségben merítkeztem meg. Először az időben hozzám közelebb lévőket hallgattam, a Guns N’ Rosest, az Oasist, aztán elkezdtem visszafelé haladni: jöttek a nyolcvanas évek a U2-val, majd ahogyan fejlődött a játékom, eljutottam a nagy klasszikusokig, olyan komplexebb gitárzenékig, mint amit a Led Zeppelin vagy a Queen képviselt, és amelyek nekem mint zenésznek élvezetes kihívást is jelentettek. Közben lassan felfedeztem az olasz bandákat is, a Litfibát, a Le Vibrazionit, míg eljutot­tam nagy dalszerző-énekeseinkhez, Francesco Guccinitől Fabrizio De Andréig. De ebben az útkeresésben nem volt semmi tudatos, szinte maguktól jöttek egymás után az élmények.

Fotó: Bazánth Ivola

– Hogyan fedezte fel a rockzene pszichológiai üzenetét?

– A rock nagyon őszinte, valóságos közegben mozog, mind a zenékben, mind a szövegekben. Olyan történeteket mond el, olyan érzelmekről szól, amelyek mind részei lehetnek a lélek feltárásának.

– A már említett projektnek fontos eleme a „zenei személyi igazolvány”. Mondd meg, mit hallgatsz, megmondom, ki vagy?

– A rockpszichológus-projektben, amelyet Romeóval csinálunk, arra tanítjuk az orvos, pszichológus, pszichoterapeuta kollégákat, hogy miként használják fel a dalokat a gyógyításban. A zenei személyi igazolvány tulajdonképpen nem más, mint önmagunk bemutatása dalokon keresztül, egyben eszköz a külvilággal való kapcsolatteremtéshez, így a terapeuta és a páciens között is. Mindenkitől azt kérjük, hogy állítson össze egy tíz dalból álló listát, olyanokból, amelyek számára különösen fontosak. De vigyázat: nem úgy kezeljük a dalokat, hogy az egyik eleve haragot, a másik félelmet fejez ki, hiszen a lista egyéni érzelmeken alapul, és ugyanaz a dal egy másik embernek egészen mást jelenthet. És miután kiderül, hogy az adott kontextusban ezek a dalok mit jelentenek, kezdődhet a szeánsz érdemi része. Ez működik csoportterápiá­­nál is, ahol a résztvevők betekintést nyerhetnek egymás zenei személyi igazolványába. De gyakran előfordul az, hogy a terápia során ezek a dallisták változnak, ami szintén sokat elárul a páciens állapotának alakulásáról.

– Ön elsősorban tizenévesekkel foglalkozik. Milyen problémákkal találkozik a leggyakrabban?

– A 13 és 17 év közötti kamaszok legnagyobb problémája, hogy nem tudnak kommunikálni a felnőttekkel. Sokszor nem tudják kimondani azt, ami bennük van. És ekkor jönnek a dalok, amelyek kimondják helyettük, amit nekik kellene. Ezek révén dolgozhatunk a különböző problémákon, a családi kapcsolatokon, a tanár-diák viszony nehézségein, de a dalok által felfedezhetik saját belső világukat, megismerhetik önmagukat.

– Könnyen megnyílnak önnek?

– Ez nem megy könnyen, mert Olaszországban a pszichológust orvosnak tekintik, tehát aki pszichológushoz megy, az a közfelfogás szerint beteg. Ha én megjelenek fehér köpenyben, szigorú arccal, a srácok biztosan bezárkóznak. De ha felveszek egy baseballsapkát, egy pólót, és kötetlenül, jókedvűen beszélgetek velük, akkor úgy érzik, hogy egy vagyok közülük, és nincsen közöttünk távolság. És akkor már könnyebben megnyílnak. Soha nem támadom le őket közvetlenül ilyen és hasonló kérdésekkel, hogy „milyen a viszonyod apáddal?”. Viszont ha a zenei személyi igazolványában szerepel egy dal, amelyről elmondja, hogy ezt az apja játszotta le neki, máris megvan a kapaszkodó, mert rákérdezhetek a közös zenehallgatás körülményeire.

– Hogyan viszonyulnak a felnőttek ehhez a módszerhez?

– Általában kétféle megközelítéssel találkozunk. Vannak, akik elfogadják, és vannak, akik mereven elutasítják, értelmetlennek tartják. Számos kortársamtól hallottam már, hogy őrült vagyok. De hallottam azt is, hogy Romeótól sok kollégája fél, mert elviszi tőlük a pácienseket. A módszer láthatóan működik. Egész Olaszországban csinálunk kurzusokat, igen nagy az érdeklődés a projekt honlapja és a Facebook-oldala iránt is. De mi örülünk annak, hogy ilyen ellentétes véleményeket váltunk ki, mert a bírálatokból, a kommentekből okulhatunk, és ezáltal eredményesebbek lehetünk.

– Az én nemzedékem a rock aranykora idején nőtt fel, legtöbbünk a mai napig ezekben a zenékben ismer magára. Lehetséges-e, hogy a zene által örökre tizenévesek maradjunk?

– Igen, de óvatosan kell ezzel bánni. Felnövünk, de a zene, amelyet kamaszként hallgattunk, örökre megjelölt bennünket. Arra kell törekednünk, hogy ezt a pozitív hatást megőrizzük az emlékezetünkben, de nem szabad hagyni, hogy foglyul ejtsen minket. Éljük a felnőtt életünket, és amikor újra halljuk ezeket a zenéket, visszatérhetünk tizenéves korunkba, felidézhetjük akkori önmagukat, élményeinket. Ha egészséges a tudatunk, akkor ugyanúgy vissza tudunk térni valós korunkba, mint ahogyan elutaztunk saját múltunkba. De ha ez a jövés-menés nem zökkenőmentes, akkor valami nincsen rendben a lelkünkben.

– A honlapjukon olvastam két mondatot, ami nagyon tetszett. Az egyik: Tartsd feltekerve a hangerőt. A másik: Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz hangokat hallgass.

– Az első azt jelenti: legyen egy célod, amelyből nem engedsz, amely felé ki­­tartóan haladsz, még akkor is, ha közben sok nehézséggel kell megküzdened. A mondat egyébként egy Ligabue-dalból jön, ő szintén sokat jelentett nekem kamaszkoromban. A dal címe: In pieno rock ’n’ roll (Nyakig a rock and rollban). Vagyis amit csinálsz, abban legyen benne szíved-lelked. A második pedig azt jelenti, hogy nem szabad időnket olyan zenére pazarolni, ami nem tesz jót nekünk. Óriási a választék manapság a zenékből, de rajtunk áll, hogy ki tudjuk-e választani azokat, amelyek a legtöbb jóval töltenek el minket.