A lemez másik oldala

„Együtt megállíthatatlanok vagyunk!”, mondja Grace szokás szerint valami egészen másra gondoló barátnéjának, Frankie-nek egy autentikus mexikói étteremben, valahol az amerikai-mexikói határ közelében. Az asztalon egy csontritkulásra alkalmazott, de az Egyesült Államokban nem kapható vényköteles gyógyszerrel telipakolt táska. Igazat kell adnunk Grace-nek, tényleg van egy csodafegyver a tarsolyukban: ők, maguk – ketten, együtt. „A helyzet az, hogy még élek és még dolgozom; hűha, nagy ügy, ha már nincsenek meg a régi ízületeim? Vagy, ha le kell mondanom a síelésről, biciklizésről és már futni sem futhatok többé? Ehh. Tudjátok mit, hatvanévesen is lehetsz baromi öreg, és nyolcvanöt évesen is lehetsz baromi fiatal!”, nyilatkozta a közelmúltban a racionálisabb címszereplőt, Grace-t alakító Jane Fonda a CBS Sunday Morning című hírműsorában.

A kétszeres Oscar-díjas amerikai színésznő pontosan tudja, miről beszél, hiszen 2014 márciusában egy olyan, tizenhárom epizódos sorozathoz csatlakozott, amely régi hollywoodi barátnője, Lily Tomlin főszereplésével (aki a kelekótyább címszereplőt, Frankie-t játssza) két erős, hetvenes éveiben járó asszonyról szól, akik nem félnek szembemenni a társadalmi elvárásokkal, amikor kiderül, hogy férjeik (Sam Waterston és Martin Sheen), akikkel már negyven éve házasságban élnek, két évtizeden keresztül csalták őket – ráadásul a két öregúr homoszexuális, és nemcsak a munkában, hanem a magánéletben is közös utakon járnak. A Grace és Frankie a rákövetkező évben debütáló egy tucat plusz egy epizódja könnyen megtalálta az utat a közönséghez, és a kritikusok sem marasztalták el a kicsit öreges és néha klisékkel operáló, de azért a maga kissé leszedált módján vérbő komédiát, valamint a szóban forgó házaspár négy tagját játszó veterán színészcsapat teljesítményét.
A Jóbarátok társalkotójaként ismert Marta Kauffman és a szakmai körökben húzónévnek egyáltalán nem számító Howard J. Morris televíziós producerek munkája a második évadban már sokkal eredetibbnek és szellemesebbnek ígérkezett, ráadásul a két teljesen eltérő karaktertípust megszemélyesítő sztárt már azok is a szívükbe zárták, akiket eleinte taszított Jane Fonda kicsit arrogáns és fennkölt luxusexfelesége, vagy Lily Tomlin nagyon laza és hebehurgya hippiexfelesége. A Netflix leghosszabb ideig futó szériájában ezt a furcsa párost nemcsak a szitkomok jól ismert, helyzetkomikumból fakadó jeleneteiben láthatjuk, hanem egy rakás olyan helyzetben, amelyeket kifejezetten hitelesnek és őszintének érezhetünk.

Persze, az igazi komikumértéket – mintegy száz epizódon keresztül – nyilván az szolgáltatja, hogy Grace és Frankie egymás agyára mennek a kaliforniai La Jolla üdülőváros part menti házában, de mindez csak vaktában ellőtt töltény lenne, ha nem volna valódi tétje a másodvirágzásuknak. Márpedig van, hiszen a Grace és Frankie azt hivatott érzékeltetni, hogy a nyugdíjkorban lévő vagy már abban bokáig tapicskoló állampolgároknak nem kell lehúzniuk a rolót – különösen nem egy olyan világban, amelyben bizonyos társadalmak nemcsak elöregednek, hanem szinte mindenütt kitolódik a várható élettartam (az utolsó részek egyikéből megtudhatjuk: az Egyesült Államokban a várható élettartam átlagosan hetvennyolc év), és egyre több nyugdíjas kénytelen munkát vállalni vagy szembenézni az elszegényedéssel. Az időközben rendkívüli nemzetközi sikerré váló, mostanra gigantikus (fiatalokból és idősekből álló) rajongóközönséget magának tudó produkció, amely az évad- és szériazáró epizódok megjelenéséig a tudatos és világos építkezés hívének tűnt, alapvetően azt járja körül, hogy mi történik akkor, ha két idős asszony azzal szembesül, hogy nem tudja, mihez kezdjen az életével egy tragédia után; két idős úr pedig, ha arra eszmél, hogy nem tudja, miként fogjon hozzá az új életéhez, miután húszéves terhet adtak le a vállukról. A válasz egyszerű: mindenki csinálja azt, amihez kedve van, legalábbis addig, amíg ezzel nem sérti a másikat. Végtére is, mi rossz van abban, ha két idősebb, de fiatalos ruhába öltözött asszony hajnalig mulat egy kocsmában, majd az asztal tetején táncol; ha műpéniszeket tervez és dob piacra a szépkorú társainak, és ha esze ágában sincs arra gondolni, hogy idősotthonba költözzön, mert inkább az egy éjszakás kalandokon vagy az újbóli házasságkötésen töri a fejét. (Jane Fonda hetvennyolc éves volt a széria indulásakor, Lily Tomlin hetvenhat, vagyis mindketten önreflektív módon tudtak kapcsolódni a karakterekhez; a szex- és fitneszszimbólumként ismert színésznő esetében még a plasztikai műtétek is szóba kerültek, amelyekről köztudottan sokszor beszélt és írt a nyilvánosságnak, a komika esetében pedig az életét megnehezítő hallásprobléma a karakterénél is humorforrás.)

A legutóbbi évadban Grace és Frankie már jogilag is elvált Roberttől és Soltól, akik addigra már hivatalosan is összekötötték az életüket. Igaz, nem lett egy csapásra leányálom a hölgyek élete, mert habár mostanra igazán közeli barátok lettek és viszonylag (jól) kijönnek egymással, a vibrátorüzletüket az ugyancsak általuk kifejlesztett hidraulikus vécécsészét forgalmazó vállalkozásra cserélik. Olyannyira sikeresek, hogy miközben családjuk luxusidősotthonba zárná őket, ők ketten a – magyarul Cápák között címen ismert – Shark Tank ötletbörzeszerű show-műsorban, élő tévéadásban futtatják meg a terveiket. Ezt leszámítva minden megy a régiben – vagyis a screwball komédiák szokásos medrében –, azzal a különbséggel, hogy Grace kimondta a boldogító igent a jóképű milliárdosnak, Nicknek (Peter Gallagher), aki kitartóan ostromolta, és aki magához költöztette egy elegáns luxusingatlanba. Persze, a tavaly augusztusban négy epizóddal indult hetedik évadban Grace már visszatér a tengerparti házba Frankie-hez, a férjéről kiderül, hogy a fehérgalléros bűnözés nagyágyúja, és börtönbe zárják, majd váratlanul ki is engedik onnan. Itt ért véget a hetedik évad első fele, amely most innen veszi fel a vonalat: Grace és Frankie könnyed bolondozásnak látszó kalandjai mögött az emberi kapcsolatokról és a társadalmi béklyókról esik szó.

A stílusosan a hetedik évad B-oldalaként jegyzett – április végén debütált – tizenkét részben Grace kénytelen eljátszani, hogy magatehetetlen, nyikorgó hangon makogó afáziás, aki kezelésre szorul (Fonda egyik legméltatlanabb és legkevésbé szükséges vállalása), majd ugyancsak kénytelen elfogadni, hogy pánikbeteg; Frankie egy jóslat miatt drámai módon készül a halálára (Tomlin minden jelenetben bizonyítja, hogy zseniális komika); Roberten időskori szenilitás tünetei jelentkeznek, az öreglányok egyik barátnőjén, a már idősotthonban élő Arlenen (Marsha Mason) elhatalmasodik a demencia, miközben az idősödő szülők és a felnőtt gyermekek is kénytelenek számot vetni az életükkel. A harmincfős írógárda jobbára kitesz magáért. De csak jobbára, mert addig, amíg Frankie agyament ötleteivel, frappáns egysorosaival, vagy a „munkásosztálybeli angyalként” feltűnő Dolly Parton country-énekesnő epizódszerepével hibátlan munkát végeznek, a mellékszereplők sorsával már jóval következetlenebbek. A Grace és Robert idősebb leányát játszó színésznő, June Diane Raphael talán ezért gondolta úgy, hogy (az egyik kreátorral, Howard Morrisszal közösen) spin-offot kell írnia, amelyben továbbgondolja izgalmas karaktere sorsát. Ha sikerrel jár, még egy utolsó utáni alkalommal láthatjuk a címszereplők legendás duóját. Đ

(Grace és Frankie, 94x30 perc, Netflix)