A könyvtolvaj

Filmmese, amelynek a narrátora maga a halál. Az abszurd, morbid, a Monty Pythonra szabott ötlet ígéretes kezdést ad, gomolygó, füstös felvételek sora és szűkszavú sokatmondás (temetés a sínek mellett) csigázza fel érdeklődésünket. Aztán csakhamar átmegy a film egy sematikus történetbe: a hitleri Németországban a mostoha is boszorkányszerű, a jó ember csak a fal mellett óvakodhat, a kommunista anya lánya idegenül érzi magát (persze) Háth-Bizony Jánoséknál.

Nehéz korszak ez. S nemcsak az átélőknek, de a filmalkotóknak is. Hisz amikor dalra fakad a Hitlerjugend-dalárda a kisvárosi könyvégetés körítéseként, akkor a jelenetnek a Kabaré kirándulós kertvendéglős jelenetének Heimat-dalával, annak a fertőző szuggesztivitásával kellene megmérkőznie. (Ehelyett tökéletesre frizírozott és auftaktra belépő profi statisztákat nézhetünk a vásznon romantikusan lobogó máglya fényénél.) A náci korszak ábrázolásának egyik mércéje – most már és ezentúl mindig – Bergman Kígyótojása, Szabó István Mephistója, Bob Foss Kabaréja és a hozzájuk mérhető mások. Olyanok, amikkel nem lehet vetélkednie ennek a jámbor, jó szándékú, de mérsékelten átütő történetnek, amelyben kézen fogva jár a mesés, a sematikus, az érzelmes és a közhelyes.

Mondanám, hogy a maga egyszerűségében ez a steril film talán alkalmas lenne arra, hogy a fiatalokat bevezesse egy viszonylag átélhető történet révén a történelembe, csak hát annyiszor írtam le korábban a goethei gondolatot, hogy tudniillik „a gyereknek a legjobb az éppen jó”, hogy most némiképp önellentmondásnak érezném e kompromisszumot.

Lényegében a láthatóvá tett „rendezés” dolgozik az élmény ellen: a vásznon ott virít a díszlettervező munkája, a ráncmentes ruhák inkább csak jelmezek, a hősök az asszisztens beintésére kezdenek el élni. Ennek tanúi vagyunk ugyan, de átélői nem. A hatáshoz hiányzik az igazi tálentum ereje.

(Rendezte: Brian Percival.)

Bölcs István