A katonazenétől a big bandig
Kereplők, furulyák, dobok: ők kezdték valamikor az ősidőkben.
A középkorban és a reneszánszban leginkább húros és fafúvós hangszerek kísérték az éneket. Később léptek be a rézfúvósok és az ütősök. Árnyalódott, kerekedett, teljesedett a zene.
A német Brunswick már 1127-től tartott „városi zenészeket”, Firenze 1291-től, a belgiumi Ypres 1297-től. Francis Drake 1589-ben muzsikusokat szerződtetett a lisszaboni útra.
A maiakra emlékeztető első zenekart Monteverdi állította fel a mantovai herceg szolgálatában. XIII. Lajos udvari zenészei emlékezetből játszottak, a feljegyzések szerint szörnyen. A Napkirály megfegyelmezett muzsikusai formaruhát viseltek, és játék közben egyazon irányba tartották vonóikat.
John Banister angol hegedűs adott először belépődíjas koncertet meghívottak számára 1672-ben, s Párizsban esett az első nyilvános, bárki által látogatható, fizetős hangverseny a Tuileriák csarnokában 1725-ben.
1880 körül egy-egy zenekar már akár száz muzsikust is alkalmazott, addig nem hallott hangzásokra törve. Wagner új hangszereket inspirált: a basszusharsonát és a Wagner-tubát. 1872-ben az Egyesült Államokban ifj. Johann Strauss a Világbéke Ünnepén ezer zenészt és húszezer tagú kórust vezényelt kivilágított pálcával és száz segédkarmesterrel. „Soha életemben nem hallottam ilyen szörnyű zenebonát” – mondta utána.
E kitűnő kötetből a zene és a zenekarok históriája mellett nagyvonalú áttekintést kapunk a hangszerek keletkezéstörténetéről, változataikról és alkalmazásukról, a muzsika kultúrhistóriájáról, legjelesebb művelőiről, virtuózairól, a divatokról a katonazenétől a big bandig, a rock- és popzenéig.
(Max Wade-Matthews: A hangszerek és a zene könyve. Fordította Ongrádi Melinda. CSER Kiadó.)
