A kamarazenészi fül nagyon fontos

Azt gondolom, nemcsak nekem, de a legtöbbeknek hosszú ideig ön a Takács-vonósnégyest jelentette. Gyerekkoromban sokat hallgattam a Koromzay Dénessel felvett Mozart-vonósötösöket, és a Bartókokat is önökkel ismertem meg. Az volt az utolsó felvételük, mielőtt áttelepültek Amerikába?

Elmenetelünk előtt a Bartók volt az utolsó lemezfelvételünk. 1986-ban mentünk el Amerikába. Mikor ledőlt a berlini fal, hazajöhettünk, és felvehettük Mozart hat Haydn-kvartettjét a Hungarotonnak. Utána kezdett elromlani a kezem, 1992-ben jöttem el a Takács-kvartettből, de máig nagyon jó a kapcsolatom velük. Sajnos Ormay Gábor – a vonósnégyes eredeti brácsása – 1995-ben meghalt. Fejér András és Schranz Károly Amerikában él, levelezek velük, telefonon hívjuk egymást, humorizálunk – szorosan tartjuk a kapcsolatot barátilag. Zeneileg viszont teljesen kiszálltam - persze követtem őket, sose szakadt meg a kapcsolatunk, de csak a barátságban.

Hogyan folytatódott a pályája? Mi lett a kézfájással?

Amikor eljöttem a kvartettből, Kocsis Zoltán és Fischer Iván meghívott a Budapesti Fesztiválzenekar koncertmesteri székébe. Kértem tőlük fél évet. Visszajöttem Pestre a tanáromhoz, Halász Ferenchez, és a nulláról megint elkezdtem hegedűt gyakorolni: üres húrokat huzigáltam, etűdöket gyakoroltam, végül ismét hegedültem. 1993-tól 2001-ig voltam a Fesztiválzenekar koncertmestere. Közben megházasodtam, Genfben éltem, gyerekeim születtek, emellett vettem részt az összes turnén és lemezfelvételen. 1997-től tanítok a Genfi Konzervatóriumban, emellett Varga Tibornak Siónban volt nagyszerű vonósiskolája, ott tanítottam kamarazenét. 1998-ban pedig megalapítottuk a Mikrokosmos vonósnégyest Perényi Miklóssal, Tuska Zoltánnal és Papp Sándorral. Schiff András ötlete volt, hogy minden évben játsszunk egy Bartók-vonósnégyest az ő svájci fesztiválján, így megtanultuk a hat Bartókot. Annyira jól ment, hogy 2003 körül hallott minket Kocsis Zolán és Somfai László a Bartók Emlékházban, és meghívtak, hogy játsszuk lemezre a Bartók Új Sorozatban. 2007–2008-ban felvettük a barátaimmal a hat Bartókot, ez volt az én hattyúdalom hegedűsként. Részben nincs időm gyakorolni, és nem is oldottam meg teljesen a kézproblémámat.

Ezután jött a vezénylés?

2002-ben kért meg Varga Tibor, hogy vezényeljem az iskolájának a zenekarát. 2003 májusában volt az első koncertem, Haydn-Mozart-Csajkovszkij-programmal. Azóta folyamatosan vezénylek. De az első jelet 1991-ben, mikor a Takács-kvartett tagja voltam, Solti Györgytől kaptam. Ő nemcsak karmesternek volt híres, de nagyszerű zongorista is volt. Bécsben és Londonban játszottuk Mozart g-moll zongoranégyesét a Mozart 200 alkalmából. A londoni házában próba közben odaszólt, hogy „Gábor, te nagyszerű karmester lehetnél, mert a testbeszéded nagyon világos”. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd ezt fogom választani, de 2002-ben Varga Tibor felkérésére belevágtam. Svájcban kezdtem, majd vezényeltem a Weiner-Szász Kamarazenekart, a MÁV Zenekart is, akikkel azóta is szoros kapcsolatban vagyunk, és jöttek a felkérések: 2009-ben Keller András kért meg a Concerto Budapesthez, 2010-ben a Fesztiválzenekar. 2007-ben Svájcban a Verbier Fesztivál kamarazenekarának a művészeti vezetője lettem, 2011-ben a Manchesteri Kamarazenekarnak lettem a vezetője, aztán két évig a MÁV-nak voltam a vezető karmestere, a Fesztiválzenekarnak 2012 óta vagyok az első vendégkarmestere. Szerencsém volt, hogy felismerték, nem vagyok tehetségtelen.

Egy hegedű-kamaraművész a vonós hangzás felől építi fel a zenekart?

Természetesen figyelni kell a fúvósokra is, de amit a hallgató elsőre hall egy zenekari hangzásban, az a vonósok.
A témák nagy százalékát a vonósok hozzák. A vonós hangzás meghatározó, a fúvósok is másképp játszanak, amennyiben a vonós hangzás kvalitásos. Akkor ők sem fújhatnak igény nélkül.

Más zenekart építeni, és más vendégeskedni?

Nem is szakmailag, hanem pszichológiailag fejezném ki. Más meglátogatni az unokáidat, és más találkozni a gyerekeddel. A saját zenekarral dolgozni pszichésen nehezebb, mert minden pillanatban van egy nyomás, hogy ez része annak, ahogy évek alatt szeretnéd felépíteni a zenekart. Ha vendég vagy, akkor nem te vagy a szülő: könnyebb egy unokával lenni, mint a saját gyerekeddel. A saját zenekarod ismeri fizikailag, hogy mit kérsz – ez előny, de minden pillanatban nyomaszt, hogy ez nem egy mesterkurzus. Masterclasst tartani is sokkal könnyebb tanárként, mint valakit hosszú évek alatt felépíteni egy életre.

Az unoka azért is jó hasonlat, mert Magyarországra nem egyszer jön vendégségbe, idegenként. Lehet így is építkezni, visszautalni előző próbafolyamatokra?

Lehet. Emlékszem a saját hibáimra: mit nem csináltam szakmailag elég jól. Nem tartom magam a világ legjobb próbálójának, nem vagyok elég okos, elég higgadt. Egy művész minden pillanatban legyen művész és mérnök. Ez a higgadt, átgondolt mérnök, ez a bölcsesség hiányzik belőlem. Megyek vissza az unokáimhoz, akikkel csináltam hülyeségeket is. Most majd szeretném ezeket javítani. És nem szeretnék nyolcvanévesen arra gondolni, hogy jók a koncertjeim, de nem elég jól próbálok – ezért szeretnék javítani ezen.

Amikor Vengerov szólójával adtak elő versenyműveket (legutóbb például a Brahmsot Pécsett), ő kiemelte, hogy szereti az ön karmesterségében a kamarazenészt.

Vengerovtól jólesett, hogy azt mondta, szeretne velem más hegedűversenyeket (például a Beethovent) is előadni, mert én nem karmesterként, hanem kamarazenészként állok a zenéhez. Két dolog nincs a kottában: az időzítés és a színek. Vagyis a minőség – és én épp ezt nagyon megtanultam a kamarazenélésben. A nagyzenekari játéknak is az egymásra hallgatás és a kamarazenei megközelítés az alapja. Még egy Bruckner- vagy Mahler-szimfóniában is jobb a színvonal, ha a zenész a mű egészét hallgatja. A Zeneakadémia zenekarának is művészeti vezetője lettem, és kollégáimmal teljesen egyetértünk abban, hogy a kamarazenei megközelítés, a kamarazenészi fül nagyon fontos.

A zenekarépítés egyben tanítás is?

Pontosan. Rávezetni az embereket egyfajta szellemiségre, megközelítésmódra: hogyan képzelje el a zenét. A karmester dolga az, hogy felismerje a darabban levő emberi érzelmek minőségét. Ezeket át kell tudni élni, az emberi emóciókat bizonyos játékmódokkal létre kell hozni, hangzóvá kell tenni a hangszeren. Ezt kell sugározni a közönség felé. A zene a lélek nyelve, a szavakkal megfoghatatlan spirituális hullámzásokat sugározni kell. A karmesternek az a dolga, hogy ezt átvigye a zenekari játékosokra, ők pedig szólaltassák meg a hangszerükön. Egyfajta hipnotizálás – magunkat is hipnotizáljuk, és így vonjuk be a közönséget.

A tanításban is hasonlókat sugall?

Igen. De ha zenekarokkal próbálok, ahol nagyszerű, magasan képzett zenészek ülnek, egy pillanatig se szabad, hogy azt érezzék, hogy én tanítom – vagy pláne, kioktatom – őket: csak emlékeztetem őket arra, amit tudnak. Ez egy pszichés feladat: úgy osztani meg a tudásomat, hogy ne sértsem az önérzetüket. A fiataloknál nem baj, ha érzik, hogy tanítva vannak. De őket is kollégának tekintem, sose szabad negatívan beszélni velük.

Ezt a tiszteletet, mélységet érzem az ön zenélésében is. Alighanem így viszonyul a világhoz: Bartókhoz vagy Mozarthoz, nemcsak az oboistához vagy a tanítványhoz.

Egy dolgot ne felejtsünk el: ezekhez a zseniális zeneszerzőkhöz képest, akiknek a halott kottafejeit próbálom életre kelteni, én nagyon kicsi vagyok. Nem lehet, csak alázattal és szerénységgel viszonyulni hozzájuk. Ez nem azt jelenti, hogy nyusziként megyek ki a színpadra: szükség van az erős önbizalomra, de minden pillanatban tudom, hogy nálam sokkal nagyobb zseniket szolgálok. Tudom, hogy nagyon tehetséges vagyok, nem akarok álszerény lenni: szerencsés vagyok, nagyon jó tanáraim is voltak. De a nagy zeneszerzőkhöz mérve egy kis pontocska vagyok. Nincs más út, csak alázattal, szerénységgel, szívvel és lelkesedéssel szolgálni a zenéjüket.

És ha kap egy olyan visszajelzést, mint legutóbb a Prima Primissima Díj, az mit jelent önnek?

Nagyon jólesik, ha az ember fejét megsimogatják: úgy látszik, az emberek észreveszik, hogy valami értékeset csinálok. De egy fikarcnyival se tudok többet Bartókról és Mozartról, még ha mindennap kapnék ilyen díjat, akkor sem. Másrészt az is igaz, hogy nem könnyű felmenni a színpadra, és egy ilyen díj vagy elismerés tudat alatt növeli az önbizalmat – utána könnyebb színpadra állni. De ettől nem tudok többet a zenéről. Ha soha többet semmilyen díjat se kapok, akkor is lelkesen fogok dolgozni. De ha kapok, az jólesik.

Szokta hallgatni a felvételeit? Például a két lemezre vett Bartók-ciklusról mi a véleménye?

A legtöbb muzsikus nem hallgatja a felvételeit, én se gyakran. De néha mégis. Pár évvel ezelőtt Kurtág Györggyel – aki a tanárom volt – egy egész délután hasonlítgattuk a Bartókokat. Nem mondhatom, hogy egyik jobb vagy rosszabb: hallatszik, hogy az elsőn fiatalabb vagyok. Mindkettővel elégedett vagyok. Ez nem sport, nincs olyan, hogy az egyik kapufa, a másik gól – szerintem mindkettő nagyon jól sikerült, ki-ki döntse el, melyiket hallgatja szívesebben.

Van-e kedvence, és van-e olyan, amit nem szívesen vezényel?

Ha úgy érzem, például egy-két kortárs zenénél, hogy nem sikerült a darab, akkor kevésbé szívesen adom elő, ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy a kortárs zenét is népszerűsítsem. Haydn, Mozart, Beethoven és Bartók: hozzájuk állok a legközelebb. Talán azért, mert 17 évig, amikor a Takács-kvartettben, életem nagy kalandjában dolgoztam, ennek a négy óriási zseninek a zenéjével töltöttük a legtöbb időt. Mellettük persze sok nagy zeneszerző van, akit szeretek, de ők ma is kiemelkednek közülük.đĐ