A hatalom tévéje

– Vonzódása Kuba iránt elfedi esetleges tévés hiányérzetét?

– Nincs hiányérzetem. Miként a nyomtatott sajtó mai formája, úgy a klasszikus televíziózás is leáldozóban van. Így láttam már 1991-ben.

– Pusztán szakmai okokból?

– A magyar televíziózásnak – az 1988-as politikai változásoktól kezdve – volt egy példa nélküli, független másfél éves időszaka. Ez reményeket ébresztett a jövőt illetően. Az állampárt „visszavonulása” után a tévések bizonyították: kontroll nélkül is tudnak televíziót csinálni. Aztán ismét ránk telepedett a politika. A Nagy Imre-temetés idején világossá vált: kezdődik minden elölről, csak most már nyolcszor annyian akarnak beleszólni a dolgainkba, mint korábban. Mindemellett filmfőszerkesztőként azt is felismertem: a tévézés lényegét világszerte a filmek jelentik. Nem a filmek között felbukkanó riportok. Miként azt is éreztem, hogy a televíziózás formátumában is komoly változások lesznek. Főszerkesztői pozíciómról már 1989-ben lemondtam. Öt évvel később végleg elköszöntem az MTV-től.

– A Fekete Doboz egyik 1991-es felvételén Déri János és Rózsa Péter arról beszélnek: a politikai nyomulás a tévézés legnagyobb rákfenéje. Azt is említették: ön is ezért állt parkolópályára. Annyi biztos: a politika tévés nyomulása ma már tradíció.

– A politika Németországban, Franciaországban, másutt is rá akar zúdulni a közszolgálati médiára. Kérdés: a civil társadalom elég erős-e ahhoz, hogy kellő mennyiségű homokzsákot pakoljon elé? Nálunk máig nincs elég ereje ehhez. Ráadásul itthon még a kereskedelmi televíziók sem teremtettek versenyhelyzetet. Nem frissítették fel az MTV működését, nem akadályozták meg a „pénzkihordást”, az „urambátyám” metódust. Inkább a magyar közszolgálati televízió húzta őket magával ebbe az irányba. Persze a tradicionálisan zavaros helyzetek eredőjében ott találni az elpuskázott médiatörvényt is. És az is része sajátos viszonyainknak, hogy a magyar társadalom tévesen használ bizonyos fogalmakat.

– Például?

– Ugyan önkéntelenül, de én is közszolgálati televízióról beszélek. Pedig az MTVA már nem az. Nem átlátható, nincs civil ellenőrzése. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa parancsnokol felette. A Magyar Televízió saját kuratóriumának semmi beleszólása a műsorkészítésbe, hiszen az az MTVA-ban zajlik. További sajátosság: Európában a közszolgálati televíziók vezetőit szakmai pályázatokkal választják. Itt kinevezik őket, s még szakmai feltételeknek sem kell megfelelniük. Többségük nem is beszéli a szakma nyelvét, amely felett diszponál. Mindezek azt mutatják: a közszolgálatinak aposztrofált televízió nálunk valójában állami médium. Így viszont nem is kérhetjük számon rajta a közszolgálati funkciókat. A minőségre persze rákérdezhetünk. Hiszen elképesztően magas, hetvennyolc milliárdos költségvetése a mi adóforintjainkból jön össze.

– Minőségét nézettsége jelzi. Nem anakronisztikus a puszta működése is?

– Az ország egyes vidékein az MTV a kevés fogható csatornák egyike. Vagyis létezésének komoly propagandaértéke van. A szakmai teljesítmény szempontjából persze anakronisztikus a helyzete. Ezért is engedtem a pressziónak, amikor egyszer arra kértek: vegyek részt egy új, a normalitás, minőség irányába ösztönző médiatörvény-tervezet kidolgozásában. Ám amit társaimmal akkor kigondoltunk, az a virtualitásban maradt. Ma is ott van a neten: mellettem Szente Péter és Gálik Mihály jegyzik.

– Közbevetőleg: jobbról és balról is keresték?

– Mai értelemben. Akkor még más volt a felállás. A lényeg: hiába dolgoztam hasonló gondolkodású emberekkel a tervezeten, nem lett belőle gyakorlat. Szerintem nem a közszolgálatinak nevezett médiát – vagyis intézményeket – kellene támogatni, hanem tartalmakat. Külföldön van már példa ilyesmire. Hiszen egy kereskedelmi csatorna közéleti műsora is érhet annyit, mint az állami televízióé. Idehaza a törvénybe foglalt elképzelésből sem lett valóság.

– Muszáj említeni: minden probléma mellett az M1-n futó és az MTVA megrendelésére készülő On the Spot című műsor harminc év után nyert minap tévés díjat a Monte Carlo-i szakmai fesztiválon. Ifjú alkotói állandóan úton vannak, a nagyvilág legrázósabb helyeiről tudósítanak. Ugyanakkor „házon belül” komoly bajok vannak. Déri Jánosék anno arról beszéltek: a politikailag felkent – amúgy nem feltétlenül rossz szándékú – dilettánsok csetlés-botlásánál csak jobb, ha „gonosz” profik versenyeznek a tévés műhelyekben. Hogyan látja: mára miként változott az arány?

– Elég nyilvánvaló: mára gonosz dilettánsok kerültek meghatározó pozíciókba.

– Mi vezethet idáig?

– Nincs biztos válaszom, de van egy talán vonatkoztatható kubai példám. Kötetemben is megírom az epizódot, amikor nagykövetként ottani ellenzékiekkel találkoztam. Ők kezdeményezték a beszélgetést, mert rendkívül erős hatással volt köreikre, amikor elolvasták Esterházy Péter Javított kiadás című könyvének spanyol fordítását. Hosszan idéztek a szövegből, érdekes vita bontakozott ki megbocsátásról, megtorlásról. És a kubai rendszerváltás lehetséges módozatairól. Csak egy valamiről nem beszéltek: mi lesz azután. A kevés kivétel, akinek víziója volt a jövőről, elveszett az elégedetlenkedő hangok között. Nekem sem sikerült arrafelé terelnem a beszélgetést, hogy vajon mi lesz később, képesek-e majd együttműködni a különböző csoportok. Vagy egymásnak uszulnak.

– Ami az itthoni helyzetet illeti: van kapcsolata azokkal, akik továbbra is szakmai eszmények szerint szeretnék végezni a hivatásukat?

– Egykori tanítványaim közül többen dolgoznak a Magyar Televízióban is. Sokan keresnek meg lelkiismereti okokból. Elmondják: tudják, mi az, amit szakmai szempontból nem szabadna megtenniük. De egzisztenciájukat, gyerekeik érdekeit figyelembe véve – mégis megteszik. Miközben őrlődnek.

– Csupán gyóntató atyjuk, vagy gyógyírt is tud ajánlani?

– Elsőre azt tudom mondani: meg kell élni. De ajánlhatok túlélési technikákat is. Például az intézményen belüli munkahelyváltást. A hírműsor már olyan stresszes, mint az éleslövészet, amelyet pityókás tisztek vezényelnek. Azt az előző pártállamban sem tették volna meg, hogy embereket takarjanak ki a felvételeken. Tudták: az ilyesmi visszafelé is elsülhet. Egyébként nekem ugyancsak voltak hasonló dilemmáim a pártállami időkben. Igaz, nem ennyire élesek, nem volt ilyen komoly vesztenivaló. Létezett még szolidaritás. Ha valakit a hatalom lebillentett a trapézról, a többiek általában igyekeztek kifeszíteni a hálót, mielőtt beleállt volna a földbe. Nem mondom, hogy minden esetben és mindig sikerrel. De kevésbé éreztük aljasnak és cinikusnak a közeget.