A hatalom játszmái

- Egy kritikus szerint „apró feminin gesztusokkal érzékelteti a királynő női mivoltát”, s közben elszánt, a hatalmáért mindenre képes „nemtelen” zsarnokot fest.

– Női figurákban nincs, de extrém karakterekben van gyakorlatom. Utóbbi lényege, hogy a játszott alakot eltávolítjuk a közvetlen hétköznapiságtól. Persze van véleményem a jelen hasonló figuráiról is, ezért jártam be több utat a szerep végső megformálásáig. Erzsébet szónoklatát az állam vezetőjének felelősségéről például megpróbáltam Orbán Viktor stílusában is elmondani. Fals lett. Orbán ugyanis állandóan diktál, mintha tízmillió gyors- és gépírónőnek mondaná meg, mit kell tenni. Erzsébet cizelláltabb karakter; ő többet habozik, fontolgat. Ha Orbánként jelenítem meg, az szimpla paródia. Elvesztek volna az előadás drámai ellentmondásai.

– Azaz a jelen meghatározó figuráit inkább „baltával faragták”?

– A világpolitikai kontextus ma is legalább annyira izgalmas, mint a darab megidézte korban, s ugyancsak vannak rokon vonásai Erzsébet taktikus, olykor törvénytelenségeket is felkaroló politikájával. Mert milyen orientációi is vannak a jelenlegi magyar kormánynak? Gyakran esik szó a „frissítő keleti szélről”, miközben a kormányfő Brüsszellel kettős beszédet folytat. Szabadságharcot hirdet, ám csak addig, amíg az nem lesz gátja a beruházások nyolcvan százalékát jelentő európai forrásoknak. Azaz: a színpadi távolságtartás mellett vannak kortárs mintái is az előadásban látható Erzsébet-pávatáncnak.

– Orbán megszólalásai ugyanakkor azt sejtetik: világképében mégiscsak Magyarország jelenti az univerzum centrumát. Ehhez képest lépeget. A darab keretjátékában az Erzsébetet formáló színész viszont azt mondja: vegyük tudomásul, nem a Nap forog a Föld körül. Szimpla, mégis jelentős nézetkülönbség.

– A darabban egy függetlenségre törekvő, ám királyi fennhatóság alatt működő társulatról van szó, amely képtelen fennmaradni e támogatás nélkül. Amikor az Erzsébetet játszó színész leveszi a parókáját a „fenntartójuk” képviselői előtt, lényegében saját helyzetükre utal: nincsenek ők a fontos történések középpontjában. Álláspontja elkeserítő, hiszen azt is mondja: „bogárfaj” vagyunk, amely könnyedén lepöccinthető a kanálisba. Közben kinéz a közönségre, akikkel egy csónakban utazik. Erzsébet viszont arra döbben rá: korának tudományos felfedezései hatalomtechnikai szempontból is hasznosak lehetnek. Megérti, mi lehet annak a szimbolikus jelentése, hogy nem a Föld a világ közepe. Tehát az uralkodó sem gondolhat magáról hasonlót. Jobban szolgálja céljait az integráció. Hosszabb távon a mi uralkodó elitünk is jobban járna, ha tudomásul venné, hogy egy nagyobb világ részei vagyunk.

– Próbák közben mennyit emeltek át az eredeti történetbe a jelenkor epizódjaiból?

– Shakespeare felhasználta Marlowe darabjait, Brecht olykor Shakespeare történeteit írta tovább. Rajk László barátom mondta: Róma maga is eltulajdonítás, hiszen például egy keresztény bazilika egy ókori templom romjain épült fel, máshová meg a világ minden részéről összehordott kövekből építettek obeliszket. A szellem és az anyag ismételt felhasználása mindig valami új minőséget hoz létre. A független színház is lényegében ezt csinálja. Illetve adott esetben elég egy független szellemiségű alkotó: gondoljunk például Mohácsi János rendezéseire a Nemzeti Színházban.

– A tegnapi Nemzetiben. Két éve, az Új Színház történései kapcsán ön azt mondta: szakmáját káosz jellemzi, amely a sajátos kultúrpolitika következménye.

– Nem igazán látok bele a mostani Nemzeti Színház világába. Annyit tudok: már szó sincs az Alföldi-korszak nézőszámairól, a színészek akkori leterheltségéről. Ha egy színház nem harap bele a világba, vagy dramatizált erkölcstanórákat tart, akkor a néző elkerüli. De ez a hatalmat nem nagyon zavarja. A kőszínházi világban, a függetlenek pályázati rendszerében is érezhető, hogy a mostani kormányzatnak nem fontos a kultúra. Intézését középkáderekre bízza. Kerényi Imrére, Fekete Györgyre és a hatalomhoz dörgölődző, vagy az onnan morzsákat remélő „fogadott család” tagjaira.

– Ha már ráfordultunk a jelenre: a Nemzeti Kulturális Alap minapi újabb átalakítása során nemcsak a függetlenek, de még a Magyar Teátrumi Társaság „ellenoldalát” jelentő Magyar Színházi Társaság tagjai sem kaptak helyet az NKA szakmai kollégiumában. Mégsem lett belőle felhördülés. Igaz, soha nem is volt.

– A középszer azért tűnik olyan erősnek, mert a szellemi elit jelentős része az elmúlt két évtizedben hátrébb lépett a politikától. Igyekszik megőrizni a maga individuális szabadságát. Művelik a maguk kertjeit. De vannak pillanatok, amikor fel kellene függeszteni a háztáji gyomirtást, metszést. Persze ez sem ilyen egyszerű. Hiszen a távolságtartás egzisztenciális következményei meg is roppanthatják az embert. Kiveszik az erejét.

– Vagyis?

– Magyarországon egyre szélesebb rétegeket érint az elszegényedés. Sokakat éppen azért, mert nem voltak hajlandók alkalmazkodni a hatalom elvárásaihoz. A szellemi életben, még konkrétabban a színház világában például ahhoz, amit a „remény színháza” címszó alatt elgondolt giccs jelent. Ebben a helyzetben viszont előbb-utóbb óhatatlanul elkezdődik az alkalmazkodás kényszere, ami a félelemnél is rosszabb. Az érintettek önmagukat próbálják meggyőzni, hogy nem olyan nagy a baj, hiszen a rendszerváltás előtt is kihúztunk pár évtizedet. Vegyük észre: a kultúráért felelős miniszter szűk körében – a „bennfentes” középszer mellett – olyan tanácsadót is találunk, aki korábban a független színházi szcéna meghatározó alakja volt. Tragikus, ha a végletesen alkalmazkodó ember azt hiszi, hogy él, holott szellemi értelemben csak vegetál. Olyan ez, mint amikor megszállnak egy országot, és csak néhány embert kell kivégezni, aztán a többi már önként lesz része a rendszernek.

– Önnek és a többi „megszállott” színházcsinálónak nincs félnivalója?

– Ironikusan szólva: nyugdíjasként egyike vagyok annak a hárommilliónak, akiktől „a Párt” voksot remél, tehát igyekszik békén hagyni. Nem gyűjtök semmire, a napi kosztom megvan. Mert azt se felejtsük el: volt már hasonló helyzet a világtörténelemben, el is múlt.

– Néhány ilyen, tükröt tartó előadás is kitörést jelenthet a jelenlegi spirálból?

– Akik komolyan vették a színházat, mindig is hittek ebben. Az előadás egy pillanatában a kor keserű színészeként kétségbeesem: „Ágálunk, forgunk, fortyogunk, szerelemről és veszélyről csicsergünk egy sötét szobácskában...” Vagyis a társulat látja ugyan a helyzetét, mégis teszi tovább a dolgát. És a színész, közönségére tekintve, részvéttel mondja, hogy „a sötét és kietlen űrben egyre az álmokat kanalazza”.

– Profanizálva: hiszi, hogy a közelgő választás valósággá igazíthatja az álmokat?

– Jelen helyzetben még egy tisztességes „ezüstérem” is a reményt építi tovább. Persze ehhez is az kell, hogy a demokratikus ellenzék néhány ügyetlen, néha meghökkentő megnyilvánulása kapcsán az ember eltakarja a szemét, befogja a fülét. Abszurd, de egyelőre nincs nagyon más lehetőség, hogy rátévedjünk egy normálisabb élethez vezető útra. Ám élünk és élni akarunk.