A belső kör
Jean Renót rossz filmben is szívesen nézem. Rendőrnek is jó, gengszternek is. Szépségkirálynak nem mondanám, nem is azért szeretjük. Rezzenetlen arcú, kemény fiú. Ezúttal bandavezér, a Malakian- klánnak a főnöke. Sikeres. A ház, a környezet, a szolgahad, a hallgatag tisztelet mind erről tanúskodik.
Divatjuk van az etnikai gengeknek. Az olaszok (szicíliaiak), kínaiak, ukránok, oroszok után most az örményekre került sor, akik idemenekülvén az 1915-ös török tisztogatás után nem illeszkedtek be, hanem fosztogatták a bennszülött franciákat szerte az Azúr-parton. Ellopták a Ferrarikat, kirabolták a villákat, s vitték, ami érték. Mindent. De a legszívesebben persze pénzt kerestek. Úgy, ahogy. S hogy eközben dörögtek a fegyverek, az természetes.
Egy ilyen összecsapásban maradt ott a nagyobbik fiú, most meg a kisebbik (Anton) akarna kiszállni a családi boltból egy lány miatt. Az utolsó zsíros fogás előtt... Igen ám, de a korábbi golyóváltáskor ott maradt egy rendőrtiszt is holtan, annak a felügyelőnek a barátja, aki most a boszszúra készül szorgalmasan, hogy az árván maradt rendőrgyerekekért árvát csináljon Malakián Antonból is, ami viszont nem sikerül neki.
Aztán minden úgy történik, ahogyan várjuk egy átlagos rendőr-gengszter-kalandfilmtől. Csak annyi benne a szokatlan, hogy nem angolul (olaszul) beszélnek, hanem franciául.
Erősen közepes film, jó operatőri munka, szép környezet, megfelelően válogatott színészek. (Jean Reno mellett fiaként Gaspard Ulliel, szerelmes nőként pedig a beszédes nevű Vahina Giocante). Rendezte és részben írta Laurent Tuel.
