Üzenet a brossban

Irodának nevezték, de valójában egy ablak nélküli zug volt a Fehér Ház Nyugati szárnyában. Az új lakót ez nem zavarta.
A Capitol Hillen ugyanakkor rácsodálkoztak Zbigniew Brzezisnki nemzetbiztonsági főtanácsadó kongresszusi összekötőjére. Az alig 150 centi magas Madeleine K. Albright sodró lendülettel prezentálta hajdani Columbia egyetemi tanára álláspontját a Kongresszusban. Az 1970-es évek közepén Washingtonban a külpolitika még „férfimunkának” számított. Az erős emancipációs mozgalmak ellenére hölgyek legfeljebb gépíróként folyhattak bele az amerikai kül- és biztonságpolitika formálásába.

A 84 éves korában elhunyt volt külügyminiszter és egykori ENSZ-nagykövet a közszolgálatot valahol adósságtörlesztésnek tekintette. – Tartozom Amerikának azért, hogy szabadságban élhetek. Egyáltalán élhetek – nyilatkozta Albright, aki a második Clinton-korszak idején lett az Egyesült Államok első női külügyminisztere. S aki közel hatvanévesen és a State Department irányítójaként szembesült azzal, amit a The Washington Post riportere kinyomozott. Azt, hogy a Prágában született, szigorú katolikus neveltetésben részesült Marie Jana Korbelova valójában zsidó családból származik. Mint sokan az 1930-as évek fasizálódó Európájában, Albright szülei is a kikeresztelkedést gondolták a legjobb védelemnek. Tévedtek,
a család több tagját koncentrációs táborokban pusztították el.

Albright gyerekfejjel megérezte, mit jelent egy kirekesztő diktatúra. Apja diplomata volt, először a nácik elől menekültek el Londonba. A II. világháború után visszatértek Prágába, ahonnan Josef Korbelt nagykövetnek küldték Belgrádba. Mielőtt a kommunisták átvették a hatalmat Csehszlovákiában, megint csomagoltak, és meg sem álltak Amerikáig. Josef Korbel a Coloradói Egyetemen tanított kelet-közép-európai történelmet, egyik legtehetségesebb tanítványát Condoleezza Rice-nak hívták. Marie Jana a The Denver Post szerkesztőségében gyakornokoskodott, itt ismerkedett meg későbbi férjével és három lánygyermekük apjával, egy sajtómágnáscsalád sarjával. Aki 1982-ben elhagyta egy másik nőért.

Először tapasztaltam meg, milyen egyedül maradni – emlékezett vissza Albright a súlyos magánéleti válságra, amelyből lényegében a Demokrata Párthoz „menekült”. 1984-ben az első női alelnökjelölt, Geraldine Ferraro, 1988-ban a Fehér Házért csatába szálló massachusettsi kormányzó, Michael Dukakis kampányában dolgozott külpolitikai tanácsadóként.
A Dukakis-kampány alatt ismerkedett meg Arkansas kormányzójával; a nemzetközi politikában járatlan Bill Clinton azt kérte tőle, hogy vezesse be a megfelelő washingtoni körökbe. A hála nem maradt el, miután Clinton az USA 42. elnöke lett: előbb ENSZ-nagykövetnek, később külügyminiszternek nevezte ki mentorát.

Rámenős multilateralizmus – így nevezte Albright azt a külpolitikát, amellyel az USA nagyhatalmi érdekeit hol szép szóval, hol nyomásgyakorlással létrehozott szövetségeken keresztül érvényesítette. Úgy tartotta, hogy Amerikának az önkényrendszerek uraival szemben gyakrabban kellene alkalmaznia katonai erejét. Gyakorta csapott össze Colin Powell tábornokkal: a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnökét többször kérdőre vonta, hogy mire van a világ legjobb hadserege.

A Time magazin 1999-ben az év emberének választotta. Egyik fő művének a NATO keleti bővítését tekintette. Sosem bocsátotta meg magának, hogy az Egyesült Államok tétlenül szemlélte a ruandai népirtást. Lényegre törő stílusát humorral keverte. Amikor az iraki állami média kígyónak nevezte, válaszul egy tekergő hüllőt ábrázoló arany kitűzővel jelent meg.

Az alkalmi poénból trend és egy több mint kétszáz darabos brossgyűjtemény lett.
A kecskével az őt párosujjú patásnak nevező Szlobodan Milosevicsnek üzent. Vlagyimir Putyinhoz a három majommal érkezett – a fülét, a száját és a szemét befogó trióval. A hatás minden volt, csak nem jégtörő. Sokkal fagyasztóbb, mint amikor egy bogárbrossal hozta az oroszok tudomására: Helló, felfedeztük a „poloskát”! Đ